Megjelent egy kép előttem. Az emléket a hétvégi gödöllői kirándulás hozta fel bennem, mert ahogy közeledtünk a várostábla felé, ismerőssé vált a táj, hiszen 2012-ben egy hónapot laktam Gödöllőn. Egy hirtelen és szinte követhetetlen változási folyamat eredményeként egyik pillanatról a másikra kellett egy albérletet találnom fillérekért, hogy az akkori nyomorult anyagi helyzetemben ki tudjam adni a szomszédos városban lévő, hitellel terhelt lakásomat, hogy ne vigye el a végrehajtó és a kiadás összegéből fizessek a banknak, miközben jó lenne, ha nem az utcán kéne aludnom.
Egy csoda folytán találtam egy hirdetést, ahol egy idősebb hölgy a háza felső szintjét 40 ezer forintért kiadná. Azonnal felhívtam és 2 nap múlva már a retro, poros bútorok közt voltak halomban a dolgaim. Csendes környék, tele fákkal, növényekkel és kínomban már mosolyogtam, ahogy körbenéztem, hogy hogy a fenébe juthattam ide, mikor 2 éve még BMW Cabrióban fújta a szél a csodás, derékig érő, hosszú, fekete hajamat, és büszkén szálltam ki a márkás cipőmben és a vagyont érő kosztümömben bárhol, ahol minden tekintet utánam fordult. Hát nem csak a tekintetek fordultak utána nagyot, hanem az életem is, de ugorjunk vissza Gödöllőre.
Annyira mélyponton voltam már anyagilag és lelkileg, hogy ebben az életemet megmentő albérletben, miután kitakarítottam, rendezgettem a teret, hogy a legjobbat hozzam ki belőle, egyszer csak rám tört a totális kilátástalanság és kétségbeesés, hogy hogy a fenébe fogok én ebből a helyzetből felállni, és ki is vagyok én valójában, hogy ezt sikerült összehoznom az elmúlt évek alatt. Élményben összesűrítve olyan gazdag voltam, mint sokan több élet alatt, de konkrétan nem tudtam vele mit kezdeni akkor, csak a nyomoromat, a szerencsétlenségemet és azt láttam, hogy kicsúsztak a kezem közül a dolgok rendesen, miközben mindenki szerint okos, intelligens, különleges, nagy tudású stb. vagyok. Hát ez mit sem ért akkor, amikor zokogva zuhantam a porosodó kanapéra, és felpillantva a plafonra egyszer csak azt mondtam, hogy, na akkor ennek most itt van vége. Én ennyit tudtam tenni, nincs tovább, az én emberi tudományom eddig terjedt, innentől majd oldjátok meg ti, mert én most elengedtem az irányítást.
Nem tudom, kihez és mihez beszéltem, de szinte ordítottam kínomban, majd pár másodperc után különös nyugalom lett úrrá rajtam, mintha az agyam egy más valóságot kezdett volna látni.
Egy hangot kezdtem el hallani: Mi van akkor, ha…?
És rácsatlakozva erre a hangra, a saját hangommal is elkezdtem mondogatni, majd ahogy egyre bátrabb lettem, az elmém ott még a plafont bámulva elkezdte szavakkal kimondani a – ma már tudom, hogy sorsfordító – mondatokat:
- Mi van akkor, ha mindez azért történik, mert a jövőmet alapozom meg?
- Mi van akkor, ha tényleg nem kell irányítanom és hagyom most, hogy történjenek a dolgok?
- Mi van akkor, ha elkezdek bízni, magamban, valami felsőbb erőben és leveszem a fókuszt arról, ami rossz?
- Mi van akkor, ha most itt elkezdem meglátni a jót, a szépet, még ha nehéz is?
- Mi van akkor, ha most válik le rólam minden máz és program, ami a külsőségek alapján határozta meg azt, aki vagyok?
- Mi van akkor, ha mindegy, hogy mi lesz, megpróbálom értékelni és élvezni néha a pillanatokat?
- Mi van, ha most tiszta lapot nyitok és elkezdem én írni a sorsomat, ahelyett, hogy azt élem meg, hogy csak sodornak a negatív események egyre mélyebbre?
- Mi van, ha mindezt én csináltam magammal, mert belül érzem és látom, hogy hogy sokkal jobbat és mást érdemlek, de most még csak fájdalommal tudtam a régi részemtől elbúcsúzni?
És ahogy jöttek ki a számon a szavak, valami megmagyarázhatatlan erő kezdett átjárni. Egy olyan erő, ami nem fogható ahhoz, amikor azt mondod agyból, hogy „nem érdekel mit mondanak, mi lesz”, mert ebben az erőben az a valódi szeretettel átitatott életösztön volt, ami tényleg nem tartalmazta már a kifelé tekintgetést.
Elkezdtem valóban érezni a testemet, ahogy ez az erő átjárta, és ahogy a kezemre, a lábamra pillantottam, nem az ítélkezés, az önvád, az önsajnálat energiájának fátyla takart be, hanem már megláttam a valódi önmagamat, aki úton van, aki tapasztal, és akinek az útján most egy olyan szakasz van, ami a jövőjének egy fontos építőköve lesz, de úgy, hogy tud már mást választani, mert nem akarva irányít, hanem szeretettel megengedve áramoltatja máshova az energiáját onnan, ami eddig fájdalmat okozott.
Ott, azokban a pillanatokban valami történt.
Azóta is sokszor masszírozom az elmémet a Mi van, ha… kérdésekkel, ha elő-előbukkannak témák, amik miatt megtorpanok. Már képes vagyok tovább vinni magamat. Már megismertem és elfogadtam az erőmet és már nem félek használni sem. Már a használatában a szeretetteli tudatosság van, ami nekem és másoknak is tud örömet és bőséget teremteni a fizikai életemben is.
Ott, abban a pillanatban valami átfordult, és másnaptól elkezdtek történni a csodák. Hiába nem indult az autóm, a semmiből egy kihalt utcán délelőtt egyszer csak megjelent valaki, hozzám lépett, hogy segíthet-e és 10 perc múlva már úton voltam.
Hiába volt anyagilag kilátástalan a helyzetem, olyan csoda folytán oldódtak meg dolgok, amiket akarva, kínlódva, magamat bántva soha nem tudtam volna megteremteni és megtapasztalni.
Hiába nem volt fogalmam arról, hogy mit kezdek magammal, miután elvágtam minden szálat attól és azoktól, ahonnan még némi pénz tudott volna jönni a pénzügyi világból, olyan csodásan kezdtem terelgetni az emberi lényemet is, ahogy Vaiana kormányozta a tutaját a nyílt vízen, amikor elindult az ismeretlenbe.
Ahogy elértük a várostáblát a kirándulás alatt, percek alatt éltem végig az élményeimet évekkel ezelőttről, és végtelen szeretettel és hálával öleltem át az akkori önmagamat, hogy megcsinálta, kibírta, megváltoztatta. Átöleltem és magamba öleltem azt az energiát, aki akkor voltam, mert nélküle nem lennék az, aki ma vagyok.
Mert mi van, ha… én üzentem neki a jövőből ott, akkor, abban a pillanatban?
Kiemelt kép: Canva Pro (ipopba – Pop Nukoonrat’s Images)