2006 decemberében már jó másfél éve a pénzügyi tanácsadói piac bugyraival (akkor még kevésbé az árny- sokkal inkább a szirupos, örömteli oldalával) ismerkedtem. Az ötcsillagos szállodában rendezett karácsonyi bálon való részvétel szinte kiváltság volt, elképesztő izgalommal várta mindenki, hogy egy kicsit részese lehessen egy másfajta világnak, ahova tudat alatt ő is tartozni akart, hiszen az anyagi javak, az anyagi világ csillogása volt akkoriban a pénzügyi világban épített karrier fő horogtémája is. Vágytál a luxusra, jó autóra, jó ruhákra, táskákra, jó utazásokra és mindezek köré egy szinte kultikus közösségi atmoszféra épült, ami mágnesként vonzotta be korosztálytól, nemtől, iskolai végzettségtől függetlenül tömegével az embereket.
Azon a 2006-os karácsonyi bálon derült ki, hogy lehetőségem lesz 2007 tavaszán elutazni Hawaii-ra is. Ahogy meghallottam a nevemet, a lehetőséget, szinte egy érzelem cunami söpört végig rajtam, hiszen az életem egyik összeomlásának évében (10 éves párkapcsolat vége, apámról kiderült, hogy rákos és éppen nagyműtét utáni kemoterápiára hordtuk, az énképem, az önbecsülésem romokban, egy szerencsétlen senkinek tartottam magamat minden téren a számtalan diploma és eredmények ellenére), most hirtelen szembesülök azzal, hogy pár hónap múlva elutazhatok oda, ahova sokan csak álmukban juthatnak el.
Emlékszem a pillanatra (mert sok emléket törölt vagy a mélybe rejtett már az agyam), amikor a szüleim elvittek a Balaton mellé, ahol átszálltam a cég egyik igazgatójának autójába, hogy elinduljunk a reptérre. Emlékszem apám arcára, láttam benne a féltéssel vegyült büszkeséget és azt is, hogy – mivel a lelke már a távozásra készült – látta, szinte előre látta azt, hogy messze nem az vár rám, mint amit remélek, sem Hawaii-on, sem pedig utána. De láttam a tekintetében azt is, hogy pontosan tudja, hogy emberként nekem ezt az utat végig kell járnom, ezeket a tapasztalatokat meg kell szereznem ahhoz, hogy most ezeket a sorokat is írhassam.
Nyolcan vagy kilencen mentünk arra az útra, már nem is emlékszem pontosan, de jópár nevet most is azonnal fel tudok sorolni, főleg azokét, akik által életem egyik leggyötredelmesebb hetét éltem át. Az út egy 3 napos New York-i kitérővel indult, ami – emlékeim szerint – még kevésbé gyalulta le a lelkemet, de a Waikiki Beach Sheraton Hoteljébe megérkezve megkezdődött a lelki és mentális pokol. A part egyik luxusszállodájának óceánra néző szobájából kipillantva nemcsak a csodás naplemente simogathatta volna az ember lelkét, hanem a vízben úszó óriásteknősök látványa is. Ezek a pillanatok voltak a túlélésem reménysugarai, és az, hogy egyszer hazajutok.
A kolléganőm, akivel egy szobában voltam és a megéltek után szoros lelki kapcsolat is kialakult közöttünk, velem együtt szinte végigbőgte az óriási ágyon az ott töltött hetet, mert olyan lelki megpróbáltatások és mentális próbatételek elé állítottak bennünket a tapasztaltabb igazgató kollégák, hogy messze kimerítette minden pillanata a verbális, a lelki és mentális bántalmazás fogalomkörét. Mindez persze a „ti érdeketekben történik” szalaggal volt átkötve, amit több ezer kilométerre az otthontól, olyan emberek közt, akik elvileg és látszólag sikeresek voltak és példaként álltak előttünk, még el is hittünk, hogy így van.
Szóval Hawaii-ról emellett még egyetlen emlékem maradt, az, amikor kisírt szemmel elsétáltam a szállodától nem messze lévő piacra és vettem magamnak egy kis kagylót, ami egy igazgyöngyöt rejtett. Magamat láttam benne ott és akkor, szerencsétlennek, szegénynek és egy kilátástalan életű nem is nőnek, inkább kislánynak érezve. Az igazgyöngy azóta is egy fontos szimbóluma és eleme az életemnek. Páncélom volt és lett is azután az út után, mert a kínok kínját éltem át, volt, hogy úgy, hogy közben a szobatársamat vigasztaltam, aki szintén zokogva töltötte az óráit a közel egy méter magas ágyunkon, ahol néha a könnyekből kipillantva az óceán ránk kacsintott, hogy egyszer majd minden értelmet nyer és rendben lesz.
Nem az a kérdés, hogy hova utazol.
Sokkal fontosabb, hogy ezt szívből, önmagadért, és azért teszed-e, hogy még jobban megismerd és szeresd magadat. Ma már bárhova megyek, csak oda megyek, ahova a szívem húz, és olyanokkal, akikkel a szabad önmagamat tudom megélni. Mindegy, hogy ez a világ másik vége vagy a nappalinkban egy pizzaparty. Minden élménnyel ma már azt segítem, hogy az a páncél, ami születésem óta rajtam volt, és még Hawaii-on is tovább zárult, ma már szabadon és biztonságban kinyílva láttatni engedje az igazgyöngyömet.
Kiemelt kép: Canva Pro (pamwushu)