Ahogy haladok a Váci úton egyre többen dudálnak. Van, aki csak röviden, van, aki kiabál is hozzá vagy mutogat, én pedig csak ülök a kopott ülésen, fogom a régi és savanyú szagot árasztó kormányt és szorongok. Füstöl a kipufogóm, mert motorhibás az autó, de valahogy el kell jutnom az irodába.
Egy kopott, ezüstszürke, 20 éves Suzukiban ülni azért más érzés, mint korábban a BMW Cabrióban mosolyogva száguldozni és hagyni, hogy a fekete hajzuhatagomat a szél is büszkén lobogtassa. Valami megváltozott.
De a szorongásom maradt és erősödött. Képtelen vagyok ebbe a világba belepasszolni, akármennyire is próbálkozom. Csak szorongok és elvágyódom innen.
Nem tudom, hogy jó döntés volt-e nemrég nem leugrani a 3. emeleti folyosóról, de akkor abban a pillanatban, amikor a betonra lenéztem valami mégis erőt adott magamban, hogy nem mehetek még el, bármennyire is gyűlölök itt lenni. Az a pillanat beleégett a lelkembe és amikor a fejemet a folyosón utána a bejárati ajtóra fordítottam és beléptem az üres lakásba, ahol az egyetlen kis fa padon a befizetetlen számlák üdvözöltek nem túl barátságosan, akkor még nem tudtam, hogy lelkileg ilyen nehéz lesz a maradás.
Ahogy visszatérek a jelenbe és csak haladok az úton, a szorongás tovább erősödik. Cipelem a szégyent, hogy ide jutottam, és az elmém minden sejtje ordítva és sikoltozva erősíti meg az értéktelenség érzetének börtönfalát. Hányszor, de hányszor lepergett az elmúlt időszakban előttem az egész életem, és semmi értelmét nem látom.
Egyszerűen képtelen vagyok rájönni, hogy miért vagyok ezen a bolygón, kik ezek az embereknek nevezett lények, akik engem is annak tartanak, és bár igen, küzdök ezzel a testszerű képződménnyel, de más vagyok. Nem tudom, hogy ki, de őket csak nézem és reménykedem abban, hogy valaha egyszer talán összetalálkozok még valakivel, aki idetévedt.
Hiába tanultam, hiába kutakodtam, sem az iskolai, sem a vallási tanulmányaim nem adtak semmi választ és nem vittek előre, pusztán csak abban, hogy mi az, ami nem igaz. Nem értem, miért nem látják, amit én? Miért így élnek? Miért bántják egymást? Mik ezek a látható és nem látható szabályok, amikkel korlátozzák magukat, a szeretetüket, a lényüket?
Most már tudom, hogy nem az általuk elképzelt Isten büntet azzal, hogy itt vagyok, és nem is tanulni jöttem, abban az értelemben, ahogy ők gondolják. De akkor milyen sci-fibe keveredtem?
Szorongok, mert nagyon erősen átvettem ennek a világnak a szabályait és most rendkívül szégyellem magamat, az autómat, azt, hogy elveszítettem a vagyonomat, hogy nincs pénzem. Ezt sem értem, hiszen mindig természetes volt a bőség. Akkor mit csináltam már megint rosszul ezen a játszótéren?
Nagyon nehéz és kezd a reményem is szertefoszlani, hogy tényleg igaz-e az, amire én emlékszem és ahonnan én jövök. Mert ez a világ kegyetlen. Ha nem olyan vagy, mint ők, szétszednek. Elítélnek, megbélyegeznek, kirekesztenek, bántanak, kinevetnek és ami döbbenetes, rafináltan manipulálnak, hátba szúrnak.
Értem most már ezeket a szabályokat is, mert velem is megcsinálták. Felismerem, de ebből felépíteni újra magamat, hát szép kihívás lesz.
A kocsi már nagyon füstöl, én pedig haladok tovább. Ma még valahogy haza is kell jutnom. Haza. Hát, ha hazának vagy éppen otthonnak lehet nevezni azt a helyet, ahol most álomra hajtom a fejemet Vácon. Mit keresek ott?
Előtte Gödöllő, Dunakeszi, Veresegyháza, mint akit csak sodor a szél és az elmém fel se tudja fogni, hogy mi történik velem. Mindennek a pénz az oka. Ez van bennem, de valahogy mintha ez sem lenne igaz, de nincs más megoldóképletem.
Utálom a pénzt, mert nincs és egyre szarabbul érzem magamat attól, hogy még fogy is, sőt mintha minden összeesküdött volna ellenem. Amikor hagyom, hogy elsodorjanak ezek a gondolatok, akkor a pénz a démonom, aki ellen harcolok, valahol belül meg mintha ott lenne egy halvány emlék, hogy le kell vetnem ezen a játszótéren a rabláncaimat, mert ez mind hazugság. Az is, amiben tartom magamat.
De akárhogy erőltetem, ebben az állapotomban nem tudok többre emlékezni, csak arra, hogy most – a döntés után, hogy maradok – nem lett jobb, sőt még cudarabbul érzem magamat és mindezt az elmém kizárólag a pénzhez köti.
Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi ez az egész, hogy miért érzem azt, hogy olyan jó lenne, csak úgy lenni, ha nem lenne pénz, ha csak úgy LEHETNÉK, SZABADON.
De nem vagyok az, mert azt érzem, mintha egy szürrealista videójátékban üldözne valaki vagy valami, rohannék valami után, amit magam sem tudom, hogy mi, de mintha minden azon múlna itt, hogy ebből a pénznek nevezett valamiből mennyi pontot gyűjtesz össze a pályán.
Elfáradtam, belefáradtam, mert így soha nem tudok az lenni, aki vagyok, akiről még így ebben a testben magam sem tudom, hogy ki, de az biztos, hogy nem az, akinek az emberlények látnak a külsőm alapján.
Mindig mást látnak. Amikor kívül ragyogtam, jól néztem ki, akkor kedvesek, nyájasak voltak és érdekből közeledtek, amikor meg már nem mentek jól a dolgok, akkor éreztem a sajnálatot, a szánalmat, a lenézést és azt, hogy csak a szemükkel látnak.
Miért nem veszik észre a szemen túli világot? A pénz tartja őket ebben? Vagy mi? Mert ez a pénz, ez fura szerzet, de mintha mindenki a saját farkát kergetné. Mintha ők hozták volna létre és magukat tekerték erre a rabláncra, vagy mégsem? Néha elkalandozok, de akkor legalább nem kell a nyomorommal foglalkoznom.
Megállok az irodaház előtt, mert parkoló legalább van. Mintha egy pillanatra azt érezném, hogy ez akkor miért megy könnyen? Miért vannak olyan dolgok, amik könnyen mennek, és a pénzzel miért nem boldogulok?
Natali biztos, hogy később ér be, mint én. Kőkemény orosz üzletasszony, én csak egy senki vagyok hozzá képest, bár néha felvillan, hogy akkor miért kell neki az erőm és a még pislákoló fényem?
Amíg beér, lehet, hogy megcsinálok pár dolgot a nemzetközi ügyekkel kapcsolatban, mert azt érzem, hogy ha belevetem magamat abba, amit itt munkának hívnak, akkor talán jobb lesz. Bár fogalmam sincs, hogy miből lesz megjavítva a kocsi vagy hónap végén hogy fogok bevásárolni, de hátha a munkámmal előbbre jutok, hiszen mások is ezt csinálják.
Ahogy belépek az irodaház ajtaján, hirtelen azt érzem egy pillanatra, mintha nem ezen az idősíkon lennék. Valami nem stimmel. Megéreztem valamit, de az emberi életem romokban. Mintha valaki beszélt volna hozzám. A jövőből.
Á, biztos agyamra ment az elmúlt időszak és a korábbi kilengéseim és ez még a drog hatása. Pedig már 3 évet tettem abba, hogy annak a 2 erős évnek a hatását kitakarítsam a testemből, az elmémből és lépésről-lépésre összerakjam magamat.
A fene se gondolta, hogy ilyen nehéz lesz, azt meg végképp nem, hogy már lehet, hogy kezdek megbolondulni majd, bár lehet, hogy ha elmennék egy pszichiáterhez nem kéne azon gondolkodnom utána, hogy Gödöllőre menjek haza, mert fix ágyam lenne a zártosztályon hónapokig.
De érzem, hogy normális vagyok, hogy ez valami más és azt is, hogy tényleg hallottam azt a hangot.
Ahogy az irodában leülök a gép elé, olyan erő fut át rajtam, hogy körbenézek kíváncsian, ugyanakkor némiképp félve is, hogy mi a fene történik. Valami történt, de nem tudom, hogy mi, a fejem zúg, mintha nem is itt lennék, és csak azt hallom, hogy illúzió, hazugság.
Ahogy kezd kitisztulni a tudatom, csak nézek a monitorra, de nem azt látom, ami a dokumentumokban van.
Kódok futnak előttem, jelek, amiket az elmém egy másodperc alatt kérdésekké fordít:
- Miért függnek az emberek a pénztől?
- Mi van, ha az egész illúzió?
- Miért adnak hatalmat a pénznek?
- Miért a pénz irányítja a világgazdaságot látszólag?
- Miért nem ismerik fel, hogy energia?
- Miért nem kapcsolódnak a bőség frekvenciájára?
- A testben mi a kulcs a változáshoz?
- Mi történne, ha a függőség megszűnne?
… és megérkezik az, ami a végső döfést adja a szenvedést teremtő elmémnek:
- Ha a kanál hajlik, a valóság hogy tud?
A kódok lefutnak, olyan forróság önti el a testemet, ami ha mérni lehetne, felfűtené az irodaházat is. Menni fog. Érzem, hogy menni fog. Emlékeznem kell. Még jobban. Akármi is van az emberlények valóságában.
Valahogy emlékeznem kell, mert itt valami nem stimmel és azért szenvednek, mert nem látják, hogy mi a valódi igazság.
Mosolyogni kezdek. Kezdjünk akkor játszani.
Ha ez egy szimuláció, akkor nézzük meg, hogy mi van a kettes pályán. Az elsőt túléltem, a bónuszpontokat pedig lehet, hogy az előbb kaptam meg, bár a fene se tudja, hogy lesz ebből pénz is a további játékhoz.
Akkor nézzük mi van, ha én írom a játékszabályokat, az én világom szerint.
Füstöl a motor? Leszarom, majd megoldódik.
Nincs pénzem? És akkor mi van?
Most megfordítjuk a szabályokat, az, ahonnan jöttem, az a világ, ahol gazdag vagyok minden szempontból, akkor innentől én leszek az álruhás Mátyás királynő.
Bántottak, megaláztak, megfenyegettek, majdnem megöltek, tönkretettek? Nem baj, ha én vagyok a főnök, akkor az én világomban innentől ez nem létezik, mert olyanná formálom.
A teljes nemzetközi franchise anyagot egy nap alatt összeraktam. Na tessék, hajlik itt nem csak a kanál, de már az idő is.
Akkor itt az idő mosolyogva beülni a motorhibás Suzukiba és királynőként elindulni haza a Váci úton a másik irányba.