Még mielőtt az Animal Cannibals ikonikus dalát vennénk elő – bár ahogy most leírtam, azonnal hallom is az egy idő után nem kicsit idegesítő refrént – a kérés, mint testi-lelki-érzelmi és mentális állapota körvonalazódik inkább bennem a mélyben.
Megjelenik előttem a gyerek nagyapja is, aki még évekkel ezelőtt a korábbi generációk kondicionálása és persze a mély nagyszülői szeretet által is folyamatosan puszikákat kért a gyerekeimtől. A nagyobbiknál szólaltam fel először, amikor a gyerek nem akart puszit adni, és erőteljesen megsértődve fejezte ki a gyerek felé a nemtetszését.
Szavakkal, gesztusokkal, arcmimikával tükrözött a gyereknek egy olyan állapotot, ami a fejlődő agy és gyermek számára azonnal adott egy lenyomatot abból, hogy ha kérnek tőlem valamit, amit én nem szeretnék és nemet mondok, akkor a másik érzelmileg elutasít, megsértődik, negatív következmény lesz.
Akkor és ott jeleztem, felé is, hogy nem kell megsértődni, de persze joga van hozzá, de a gyerek választhatja azt, hogy nem teljesít egy kérést, ami számára így és ilyen formában nem komfortos. Az akkor pár éves gyereknek is elmagyaráztam, hiszen értelmes és bölcs lélek, hogy a reakció nem neki, hanem a helyzetnek szól, és nem kell egy felnőtt minden kérését teljesítenie, mondhat nemet a határokon belül és ez egy ilyen határ, és nem változik ettől a szerethetősége. A papa pedig persze szeretettel kért és ki is merte fejezni magát, ami fontos, mert attól, mert nem kapjuk meg azt, amit kérünk, nem jelenti azt, hogy abba kéne hagynunk a kérés szokását.
Aztán sorban jöttek a mindennapok és évek során a kéréssel kapcsolatos egyéb helyzetek is.
Gyerekként megtanultam már elég korán, hogy jobb, ha csöndben maradok.
A jelenlétem már akkor is olyan erős volt, hogy akárhova mentem, katalizátorként csak szinte csendben jelen voltam, és felszínre került minden, ami nem igaz. A hazugságok, a megcsalások, az illúziók, a minták. Minden. Néztem, mint egy kis testben lakó valaki, hogy mi történik akkor, amikor turbulens módon vált láthatóvá a környezet árnyékoldala. Számomra és a körülöttem lévők számára is.
A szavak korán belém fojtódtak.
Mert hiába láttam és éreztem a lét végtelen áramlását, azt éreztem, hogy egy szűk mentális dobozba kényszerítenek, ahol mindenki szűkösséget lát.
Magamban kezdtem el kérni, aztán már ott sem. Mindez oda vezetett, hogy elkezdtem a számomra nem komfortos, kényelmetlen, aztán már kínzó helyzeteket is természetesnek venni, mert annyi nem jött ki a számom és a lelkem szavai által, hogy kérem, ezt ne.
Ha nem merünk kérni, a vágyaink elhalkulnak.
Ha nem halljuk és érezzük a vágyainkat, a kérés okafogyottá válik.
Ha a rosszat nem merem kérni, hogy vége legyen, akkor a jót sem merem kérni szívből.
Ha elfogadom mindenben, hogy így kell, hogy legyen, és van rá érvem, hogy miért, akkor az elmém tart fogságban.
Ha érzem, hogy így kell, hogy legyen, akkor a szívem vezet.
A kérés legmélyebb rétege a szerethetőség és a méltóság témája.
De van rajta egy ősi, elméből fakadó valahova tartozás program is, hiszen, ha merek kérni, és megkapom, amit kértem, lehet, hogy más leszek, lehet, hogy kilógok a sorból.
Ha kérsz és nemet mondanak, akkor a legtöbb ember a mélyben a szerethetőségét, sőt a lényét is megkérdőjelezi. Így azonnal kondicionálja magát a némaságra, a belenyugvásra.
A belenyugvás nem áramlás, hanem feladás, az elmében futó programok szerint. A belenyugvás nem a kontroll elengedése, hanem feladás. Más frekvencia a kettő.
Az elfogadás az átbillenés állapota. Amikor elfogadom azt, ami van, és kontroll nélkül engedem azt, hogy az legyen, ami a legjobb.
De merem-e kérni a számomra legjobbat?
Merem-e kimondani azt, hogy azt kérem, hogy az történjen, ami számomra a legjobb?
Te mered ezt félelem nélkül kimondani?
Mered-e a lelkedet a kérésre a legmélyebb módon úgy emlékeztetni, hogy a számodra legjobbat kéred?
Úgy, hogy lehet, hogy az, ami lesz, nem az lesz, amit az elméd annak gondol…
Hanem lehet, hogy egy azon túlmutató, az is lehet, hogy az elme számára kezdetben kegyetlenül fájdalmas átalakuláson át vezető sokkal jobb valami.
Mered ezt kérni?
Vagy mersz egyáltalán kérni?
A jót mered kérni?
Sokan rávágják, hogy persze, hogyne. Hidd el, hogy rengeteg ember a jót sem meri kérni.
Mered azt mondani egy örömteli helyzetben, hogy ebből kérek még többet, mert ez nekem jó?
Mered magadat annyira szeretni és elismerni, láthatóvá, a tömegből kilógóvá tenni, még akkor is, ha megítélnek, önzőnek, kapzsinak és bárminek tartanak, hogy a jóból még többet kérsz?
Mert a társadalom bélyegez.
Azt, aki mer kérni, és ennek még hangot is ad egy adott helyzetben.
Mert furcsa. Nem ez a megszokott. Az sem, hogy lehet sokkal jobb, mint amit elképzeltél.
A szívedben igazából ott van a lelked útjának minden szava. Ha nem kérsz akkor is.
A tested, az emberi mivoltod azonban könnyebben megy az úton, ha lefordítod néha ezeket a szavakat.
Könnyebbé válik az áramlás, ha a legegyszerűbb emberi helyzetben is szabadon engeded áramlani a kérést.
Akár egy útbaigazításnál. Akár úgy, hogy a boltban nem találsz egy terméket. Kérsz, információt, segítséget másoktól és kérsz szebbet, jobbat, többet magadtól. Mert elkezded így is még jobban szeretni magadat.
A gyerekeim apjával vásárolni mindig jó példa volt arra, hogy ő inkább fél órát keresett valamit a boltban, míg én két perc alatt kerítettem egy eladót és megkérdeztem, hogy van-e, és ha igen, hol van. Más tempó, más energia. Nem jobb vagy rosszabb egyik a másiknál, csak különböző. Frekvenciában és áramlásban is.
Ha szívből kérsz, nem az elme racionalitása fog teremteni. Semmit.
A szíved tudni fogja, hogy miből, mennyi és milyen módon okoz örömet az utadon. Legyen az bármi.
Amikor a gyerekeim apja azt mondta régen a gyerekeknek, hogy legyen egy cipőd, amiben jársz, akkor én azt mondtam, hogy legyen annyi, amennyi neked örömet okoz. Tudtam, éreztem, hogy a gyerekek lélekként pontosan a szabad bőség állapotában jöttek, és nagy felelősségem van abban, hogy milyen úton kísérem őket. Most annyi cipőjük van, amennyi nekik örömet okoz, és ez sem több szezononként 2-3 párnál. De ebben áramlanak.
A szív nem racionális és lineáris. Ha kérsz, meg kell tanulnod befogadni, amit kapsz.
Mert lehet, hogy más, több, jobb lesz, mint amit elképzeltél. A folyamat is, ahogy oda elérsz.
A folyamatot is meg kell tanulnod befogadni. Mert ha azt kéred, hogy a számodra legjobb módon történjen, akkor a szíved az utat is úgy fogja alakítani. Ha azt kéred, hogy szeretettel, akkor engedd, hogy úgy történjen. Ha azt kéred, hogy bőségben, akkor is engedd, hogy úgy történjen. Az odavezető út is.
A végtelenséget megtapasztalni nem lehet könyvekből.
Akkor sem, ha éveken keresztül olvasol a kérésről, a bőségről, a befogadásról vagy bármiről.
A végtelenség egy energia, egy állapot, amire hangolni tudod magadat, amire elkezdesz emlékezni, és ebben az emlékezésben és hangolódásban a puszta hétköznapi emberi helyzetek fognak vezetni. A te életed helyzetei.
Ha elindul a kérés blokkolódásának oldódása benned, akkor nem kell olyan feladatot megoldanod, hogy füzeteket teleírsz azzal, hogy mit kérsz. Persze, ha jólesik, csináld. Beleengedtem én is magamat sokszor, és oltalmazó támasz is tud lenni, főleg az átalakulás nehezebb pillanataiban. Egy szeretetteli kapaszkodó, amíg az élet igazi terepén is elkezdjük működtetni azt, hogy igazán kérünk.
Amikor történik benned és általad az élet, az az igazi beavatás, hogy mersz-e kérni. Hogy szereted-e magadat annyira, hogy élvezed, ha kérsz, ha kapsz, ha befogadsz, ha nem veszed magadra, ha nem azt és úgy kapod, mert a szíved mélyén tudod, hogy oka van, és hogy minden érted és jobban történik.
Ha kérsz, az élet elkezd történni. Aztán áramlani.
Aztán rájössz, hogy már nem kell kérned, de élvezkedsz a kérésben.
Mert amikor az áramlás válik az alapállapotoddá, azzá, aki mindig is voltál, de lehet, hogy most éled meg emberként igazán, akkor azt és úgy adod magadnak az életben már, ami sokkal jobb, mint amit bármilyen kéréssel kitalálhattál volna.
A kérés a jó testben rögzítésének eszközévé válik. A jó és az örömteli tudatosításának emberi eszközévé, amikor a pillanatok megélése közben bátran ki mered mondani örömmel, a saját hangoddal, hogy
Na, ilyenből kérek még sokkal többet!
A puszika pedig már csak egy halvány emlék lesz a dalból, az életedből, mert már minden pillanatban azt éled, hogy az életed lágyan megcsókol téged.