A következő hetekben egy belső folyamat ívét fogom megosztani veled. Lehet, hogy magadra ismersz, az is lehet, hogy csak érzel valamit. Ne akard megérteni, csak engedd, hogy hasson. Olvasd lassan, nyugalomban. 7 héten keresztül megyünk most együtt ezen az íven…
1. A kiüresedés
Ki vagyok én? Tedd fel kérlek ezt a kérdést magadnak. Most úgy, mintha magadat kérdeznéd.
Figyeld kérlek, hogy mit válaszolsz. Akár szavakkal, hangosan is kimondhatod.
Figyeld meg azt is, hogy milyen energiával, hangerővel, hangszínnel és mit mondasz.
Mit hallasz meg belőle? Mit vált ki belőled az, amit mondasz?
És állj meg most, hogy ezeket átéld.
Már most is mozdul benned valami, de menjünk tovább.
Most képzeld el, hogy egy rendezvényen vagy és megismerkedsz valakivel, aki megkérdezi, hogy ki vagy te és mivel foglalkozol?
Mit mondanál? Gondold végig, hagyd, hogy az jöjjön, amit most a téma felhoz és mondd ki hangosan, mintha annak az idegennek mondanád.
Figyeld meg, hogy mit mondasz, hogyan, és közben hogy érzed magadat.
És hagyd, hogy ezek az élmények most ebben a térben egy kicsit áthassanak és vigyenek a folyamatodban.
Lélegezz párat lassan a szívedbe és csak engedd, hogy ennek a térnek a szavai most áthassanak:
Van egy pont, amikor valami csendben elkezd eltűnni benned.
Nem egyik napról a másikra.
Nem látványosan.
Csak egyszer azt veszed észre, hogy már nem tudsz úgy válaszolni kérdésekre, mint korábban.
Arra, hogy ki vagy.
Arra, hogy mivel foglalkozol.
Arra, hogy merre tartasz.
És ez lehet egy pillanatra bizonytalan érzés.
Mintha kicsúszna valami a lábad alól. Valami, ami eddig biztonságot adott.
Az elméd keresne egy mondatot. Egy kapaszkodót.
Valamit, amit ki lehet mondani, hogy mások is megértsék.
De közben pontosan érzed, hogy ami valójában vagy, az nem fér bele egy szerepbe.
Még akkor sem, ha szerepek és címkék alapján próbálod másoknak körülírni, hogy ki vagy.
Még akkor sem, ha az elme érvelne, hogy „de hát másoknak mégis kell valamit mondani, hogy megértsenek és el tudjanak helyezni”.
De ha egy kicsit benne maradsz ebben a térben, észreveszed…hogy nem elvesztettél valamit. Az elme fél, hogy igen. Hogy elvesztettél valamit, ami furcsa most, mert volt identitás, volt címke, amiben magabiztosan mozogtál. De most mégis valami más történik. Nem veszteség, de még szinte felfoghatatlan.
Hanem kiüresedik benned egy hely. Egy tér, ami eddig tele volt válaszokkal.
Címkékkel.
Szerepekkel.
És most ezek elkezdenek lecsendesedni. Mintha minden, ami eddig érzékelhető keretet adott volna annak, aki vagy, most megszűnne létezni.
Nem azért, mert rosszak voltak.
Hanem mert már nem férnek össze azzal, ami benned alakul.
Az elme pedig próbál egyre gyakrabban kitekinteni a világba, hogy összehasonlítson. Azokkal, akik magabiztosan, boldogan, sikeresen szárnyalnak az elképzelése szerint a címkék és szerepek világában. Az utolsó kapaszkodók ezek, hogy az elmekontroll végleg megszűnjön és bele tudd engedni magadat abba, ami már a szíved szerint visszafordíthatatlan.
Mert már nem tudnál úgy működni, mint régen. Nem tudod azt mondani, mint régen, hogy ki vagy. Már nem jönnek a szavak. Már nem úgy jönnek a szavak, mert már nem az vagy.
Ez a kiüresedés nem hiba, nem elakadás, és nem is visszalépés.
Hanem egy nagyon pontos átrendeződés. De nincs rá mintád. Nem tanították, nem láttad másoknál, a szüleidnél. Egyszerűen furcsa és ijesztő.
Mert ez az a hely, ahol a régi meghatározások már nem tartanak…de az új még nem öltött formát. Az elme lefagy. Keres, kutat, a múltban, a jelenben, a környezetben, az ismert világban, hogy kapaszkodót találjon szavakban és keretben is. De nincs eredmény.
És ez a köztes tér lehet nagyon-nagyon szokatlan. Rendkívül szokatlan és néha kényelmetlen is.
Mert itt nincs mit mondani.
Nincs mit megfogni.
Nincs mit biztosan tudni.
Csak jelen lenni benne.
És engedni, hogy ami eddig meghatározott, az finoman leoldódjon rólad, úgy, hogy már csak az a biztos, ami már nem vagy, de semmi fogózkodód arra, hogy mi vagy, vagy mi lehetnél.
És ami ennél még ijesztőbb, hogy ez az az állapot, amit nem kell siettetni vagy kitölteni bármivel.
Mert ez a tér nem üres, csak az elme gondolja annak az eddigi világod ismert szabályai alapján. Ez a tér pont az, ami vagy, csak még szavakkal nem megfogható.