Akik nem tudnak kapcsolódni
Ülök a szobámban, búsan egyedül… Ahogy ezeket a sorokat írom, hallom gyerekkorom egyik ismert dalát. Sokat játszottam egyedül akkor. Felfedeztem a házban lévő tárgyakat, a rejtett zugokat, számomra kincseknek tűnő csecsebecséket. Sokszor hallgattam zenét és egy fehér kazettán szólalt meg az a szám, aminek ikonikus sorát akkor annyit énekelgettem magamban… Szeretném a homokórát megállítani…, de a homokóra csak pereg, pereg.
A pillanat örömében már akkor éreztem valami mély gyászt. Annak a bölcsességét, hogy tényleg minden elmúlik egyszer, hogy minden csak egy tovatűnő pillanattá válik az elme emléktárában. Minden egyes másodperc, élmény, egy pillantás, egy érintés, egy nevetés, egy sírás, hogy minden, ami van, soha nem lesz többé ugyanolyan. Már a következő másodpercben sem.
Az emberi élet csodájában pedig az elme tárháza megszépít, felnagyít minden egyes tovaröppent pillanatot, életszakaszt, mintha soha nem is létezett volna, csak egy álom részeként, az élet hirtelen felvillanásaként lett volna a Mindenség része.
Most is ülök a szobámban, csendben, egyedül. És már tudom, hogy az elmúlás gyásza is csoda, hogy ott van benne a mély fájdalomréteg alatt, ami még nem sejthető, ami még nincs itt a mostban, de a gyász fájdalma táplálja. Olyan talajt ad neki, amiben az életöröm csírázik majd ki. Nem robbanva, nem lelkesítve, hanem egy pulzáló, lüktető, fokozatosan érő folyamatban. Mert a tér, amibe megérkeztél, formálja magát a testeden keresztül is. Átfolyik rajtad az élet érzelmek formájában is, hogy meglásd az örömöt a változás fájdalmában is.
Most állj meg kérlek egy pillanatra és nézd meg, hogy ennek a térnek az energiája hol jelenik meg a testedben. Hol kezded érezni azt, amire a lelked már emlékszik.
Csak lélegezz lassan és engedd, hogy a következő sorok energiája lágyan vigyen a folyamatban:
Van egy pont, amikor elkezded észrevenni, hogy bizonyos kapcsolódások már nem ugyanúgy vannak jelen az életedben, mint eddig.
Nincs feltétlenül konfliktus, de valami más lett. Nem történik nagy törés, csak valami csendesen megváltozik.
A beszélgetések másképp hatnak, a találkozások után más érzés marad benned.
És néha azt veszed észre, hogy már nincs benned az a természetes mozdulás, ami korábban kapcsolódni akart.
Eleinte talán keresed az okát, az elméd pedig megijed.
Próbálod megérteni, hogy benned változott valami… vagy a másikban.
Próbálod visszahozni azt az érzést, ami régen természetesen jelen volt.
És közben egy nagyon finom fáradtság jelenik meg benned. Nem a másik miatt, hanem mert érzed, hogy valami olyat próbálsz fenntartani, ami már nem ugyanabban a térben létezik.
És ez fájhat.
Mert nem minden kapcsolat rossz, nem minden ember bántó, nem minden távolodás konfliktus.
Az elméd lehet, hogy elvisz spirituális tévutakra is, hogy te emelkedettebb, magasabb, tisztább stb. vagy, mert a fájdalmat könnyebb így racionalizálni. Könnyebb elfogadni a megváltoztathatatlant, ha a másikban akarod látni a lemaradást, a toxikusságot, a távolodás okát.
Pedig néha egyszerűen csak arról van szó, hogy már nem ugyanaz a világ kapcsolódik egymáshoz. Lehet, hogy egyik sem jobb, mint a másik, mert ez is az elme játéka és illúziója csak. Pusztán megváltoztak a terek, amikben mozogtok.
Mindegy lesz, hogy a másiknak mi a mintája, a gyógyulási pontja, mert a megélésedet, a változást nem fogja befolyásolni. A gyászodat, a változás fájdalmát tudja némileg enyhíteni, ha őt nézed, de a kulcs benned lesz.
És ennek a megélését az ember sokáig nehezen engedi meg magának, mert a szíve emlékszik a közös útra, a közös pillanatokra, arra, amit együtt jelentettek egymásnak.
És ettől még lehet valódi minden, ami volt, csak közben te már más térben lélegzel.
És ezt nem mindig lehet szavakkal átadni. Még akkor sem, ha az elméd magyarázatot keres, érteni akarja, hogy miért nem érzed már a kapcsolódást a másikkal.
Van, aki még a régi verziódhoz kapcsolódik.
Van, aki a szerepeiden keresztül lát.
Van, aki szeretne visszahúzni oda, ahol még érthető voltál számára.
És talán egy ideig próbálkozol.
Próbálod lefordítani magad, próbálod kisebbre venni azt, ami benned tágul.
Próbálod megtartani a kapcsolódást úgy, hogy közben ne veszítsd el önmagad.
De egy ponton elfáradsz ebben és nem haragból, nem felsőbbrendűségből.
Hanem mert valami benned már nem tud visszamenni ugyanoda, ahova az elméd lehet, hogy visszavágyna.
És ez az a pillanat, ahol megérted:
nem mindenki tud kapcsolódni ahhoz, amivé váltál.
És ez nem hiba, nem kudarc, nem spirituális próba.
Hanem az élet természetes mozgása. Amikor a homokóra csak pereg, pereg…
Ahogy bizonyos emberek egy ideig együtt haladnak…majd más irányba kezdenek lélegezni.
És ebben van valami nagyon emberi szomorúság, egy csendes gyász.
Nem azért, mert rossz lett valami, hanem mert érzed, hogy egy közös tér lassan bezárul.
És talán most először nem akarod ezt erővel nyitva tartani, nem akarod magyarázni magad, nem akarod, hogy mindenki megértsen, nem akarod bizonyítani, hogy ugyanaz az ember vagy még mindig.
Mert közben tudod:
már nem vagy ugyanaz.
És ez nem árulás önmagaddal vagy másokkal szemben, hanem átalakulás.
És ahogy megszűnik benned az erőltetés…egyre tisztábban kezded érezni azokat, akiknek már nem kell lefordítanod magad, akik nem a régi szerepeidhez kapcsolódnak, hanem ahhoz a térhez, amiben most vagy.
És velük a kapcsolódás már nem fárasztó, hanem természetes, áramló és energiát adó lesz.
Akik pedig már egy másik térben mennek tovább, az életed szeretetteli útitársaként emlékké válnak, csillogó homokszemekké a homokórádban, hogy amikor ülsz a szobádban csendben, egyedül, akkor ne a fájó múltra, hanem az utazás szépségére és élményeire gondolj majd vissza.