Akik már itt vannak
Hányszor, de hányszor hallottam már két mondatot az életemben. Egyrészt anyai ágon azt hoztam mélyen, nagyon mélyen bevésődve, ami még manapság is néha elhangzik anyukám szájából, hogy Esztikém, csak magadra számíthatsz, másrészt az elmúlt 20-30 év önismereti, üzleti-tréninges és spirituális kalandozásai során pedig bevésődött, hogy Nem vagy egyedül.
Ma már tudom és érzem, hogy nem csak magamra számíthatok, és nem azért, mert hatalmas baráti vagy kapcsolati kört építettem volna ki, hanem azért, mert igaz módon élve azt, aki vagyok, mindig szeretettel megtart már az élet.
A tenyerén hordoz, mint mindent és mindenkit, ha hagyjuk és emlékszünk rá.
Nem, nem úgy van ez, ahogy az elme gondolná, hogy a pénzhez kell ezt kötni, mert a pénz az mindig lesz és van is, ha hagyod, hogy az élet a tenyerén hordozzon.
De a Nem vagy egyedül mondat teljesen más ízt kap akkor, amikor már magaddal elvagy. Nem csak kényszerből.
Nem csak úgy, hogy szembenéztél a démonjaiddal, a traumákkal, a múlttal, a mindennel is, amin vitt az utad akár önismeretben is. Hanem csak úgy, csendben.
Képes vagy ellenni magaddal hiány nélkül, zaj nélkül, impulzus nélkül.
Csak úgy.
És ezt elkezded nyugodt és nem harsány örömmel megélni, úgy, hogy belesimulsz az élménybe, hogy magaddal jó lenni.
Lehet, hogy először furcsa. Lehet, hogy szokatlan és ismeretlen, mert ez nem az egyedüllét klasszikus formája és egyáltalán nem magányos.
Egy élvezetes utazás pillanata az, amikor önmagaddal vagy, mintha ez lenne szépen lassan a bázis, az otthon, ahova visszatérsz, amikor nem csak magaddal vagy.
Az a pont, ami innentől mindig biztos lesz az életedben, abban az életben, ahol amúgy ezen kívül semmi sem lesz biztos, és ezt az emberként megszülető teredben már az elméd is tudja és elfogadja.
Ez lesz az a pont, ahol a veled már nem kapcsolódók gyásza után felsejlik valami. Nem gyorsan és hirtelen, hanem alig észrevehetően.
Ahogy egy csodás élőlényhez elkezdünk finoman közelebb lépni, ha meg akarjuk simogatni, úgy lép közelebb hozzád is finoman az élet új emberek formájában.
Mert meg akar simogatni a Mindenség.
Át akar ölelni a lényed, hogy emberként is megtapasztald azt, hogy már úton vannak és meg akarnak szelídíteni és simogatni azok, akikkel lehetsz az, aki vagy.
Egyszer csak elkezded észrevenni azt, ami talán eddig is ott volt… csak nem ugyanazzal a szemmel nézted még.
Megtörténik egy beszélgetés.
Egy tekintetet.
Egy jelenlétet.
És valami benned ellazul.
Nem azért, mert tökéletesen ugyanolyan, mint te.
Hanem mert először nem érzed azt, hogy le kell fordítanod magadat.
Nem keresed a megfelelő szavakat.
Nem figyeled, hogy érthető vagy-e.
Nem próbálod kisebbre venni azt, amit érzel vagy érzékelsz.
És a tested hamarabb felismeri ezt, mint az elméd.
A légzésed lassabb lesz, a jelenléted természetesebb, élőbb és levegősebb.
Nincs benned az a finom készenlét, ami korábban szinte észrevétlenül mindig ott volt a kapcsolódásokban.
Mert velük nem kell megvédened önmagad, nem kell védekező készenlétben állnod tudattalanul, és talán ez az egyik legmélyebb felismerés.
Hogy a valódi kapcsolódás nem attól mély, hogy intenzív, nem attól különleges, hogy drámai.
Nem attól értékes, hogy állandóan bizonyítani kell érte.
Hanem attól, hogy természetes.
Mint amikor hosszú idő után végre kienged a tested egy feszültséget, amiről addig nem is tudtad, hogy folyamatosan benned élt.
És ezekben a kapcsolódásokban nincs szerepmunka.
Nem kell „spirituálisnak” lenned, nem kell „tudatosnak” lenned, nem kell a legjobb verziódat mutatnod.
Egyszerűen csak jelen vagy.
És ez elég.
Sőt… először érzed igazán, hogy a jelenléted önmagában kapcsolódni tud valakihez.
Nem a történeted.
Nem az identitásod.
Nem az, amit elértél vagy megértettél.
Hanem az a tér, amiben létezel.
És talán rájössz arra is, hogy mindig erre a minőségre vágytál.
Nem konkrét emberekre, hanem arra az érzésre, amikor nem kell összehúznod magad a kapcsolódásért, amikor nem kell lefordítanod a belső világodat.
Amikor nem kell egyedül tartanod azt a teret, amivé váltál.
És ettől valami nagyon csendes öröm jelenik meg benned.
Nem eufória, hanem egy mély megnyugvás, hogy nem vagy egyedül.
Hogy vannak emberek, akik már innen látnak.
Akik nem a régi szerepeidhez kapcsolódnak.
Nem ahhoz, akinek korábban hitték magukat vagy téged.
Hanem ahhoz, ami most van.
És ezekkel az emberekkel a kapcsolódás már nem munka, nem bizonyítás, nem kapaszkodás.
Hanem áramlás.
És amikor két ember ugyanabból a térből kezd kapcsolódni…
valami egészen új születik meg közöttük.
Valami új, ami túlmutat azon, amit az elme bárminek is nevezni tudna.
Mert nem lesz szabály, amit az elme alkot, csak áramló jelenlét térben, időben, élő módon.
Nem lesz elvárás a jövőre nézve, mert csak a jelen fog létezni, az abban megélt pillanat és az, hogy mindegy, hogy mit hoz a jövő, azt a pillanatot együtt és úgy éltétek át önmagatok szabad teljességében.
És ezek az élmények írják át észrevétlenül minden elvárásodat, korábbi élményedet a kapcsolatok terén úgy, hogy azt veszed észre majd, hogy a helyeden vagy, és csak olyanokkal, addig és úgy kapcsolódsz, ami az otthon érzését kiterjeszti az egyedüllét csendjén túl a közösen megélt pillanatokra is.
Most pedig csak lélegezz lassan a szívedbe, hogy emlékezz…