Emlékszem, amikor elkezdtem meditálni és egy idő után a tudatom túlnőtte a vezetett témákat.
Szerettem a vezetett meditációkat, de amikor a lelkem szárnyra kelt az elmém fogságából, akkor kezdtem el megérezni valamit, eleinte csak pillanatokra.
Volt, hogy órákat ültem meditációban, volt, hogy azt hittem, hogy ha minden reggel legalább egy órát meditálok, akkor jobban fognak menni a dolgok.
Az a lelki tisztaság és súlytalanság, amit megéreztem, azonban nem az órákon múlt. Valami elindult bennem.Valami, ami túlmutat a testen, az elmén, és ahogy szeretettel szemléltem kívülről önmagamat, egy idő után mertem szinte a végtelen térben szétáradni, szétfolyni és szabadon csak lenni.
Nem ment könnyen. Át kellett mennem azon a rétegen, amikor megengedtem azt, hogy a tudatom a testen túlon is újra merjen érzékelni. Elértem azt az állapotot, ahol kezdetben azt hittem, hallucinálok, majd ahogy a szívem gyógyult, éreztem, hogy kezdek a megérkezés útjára lépni.
Már nem volt furcsa az, hogy tudtam téren és időn túl kommunikálni bárkivel, már újra természetessé vált az, hogy a nem testben létező tág világok képviselői napi szinten kapcsolatot létesítettek velem, már természetessé vált azon részeimhez kapcsolódni, amik dimenziók, létállapotok tengerében, különböző minőségekben léteznek és élnek. Elkezdtem ezen részeimmel az elmém befogadóképességének tágulása mértékében újra eggyé válni úgy, hogy a tudatom külön tudta érzékelni az egyes létállapotok energiáját, történéseit.
Egy valami azonban hiányzott ebből a táguló súlytalanságból. Az emberi testem.
A testem, ebben az életemben, az identitásrétegek és lenyomatok foglyaként képes volt engedni az energiám, a lelkem száguldó tapasztalásait és utazásait a dimenziók tengerében, de óriási űr és egyben szakadék tátongott a láthatatlan megélések és a testi, emberi tapasztalások közt.
Ahogy meditációból vagy a megnyíló terekből visszatértem a testembe, ahogy a tudatom az emberi életemre tette a fókuszt, a szívem, a testem elnehezült, és mintha mázsás teherként képtelen lettem volna befogadni önmagamat.
Csak vittem-vittem, nap, mint nap, de nem élveztem, nem éltem ezt az állapotot örömmel és nem értettem, hogy a nehéz érzetet mi okozza.
Ahogy a tapasztalások folytatódtak a megértés is megjött és ráláttam arra, hogy az a test, amiben élek nem tud eggyé válni azzal a megtisztult, kitágult és gyógyult energiaminőséggel, akivé váltam és aki igazán vagyok.
Mást láttam magamból, ha behunytam a szememet és mást mutatott a földi tükör. Nem csak az, amibe belenéztem, de egyben az életem tükre is.
Tudtam azt, hogy híd vagyok. Hogy emlékszem egy végtelenül komplex tudásra, amit engednem kell magamon keresztül áradni a világba, hogy lejöhessen a Földre, de ehhez át kell alakítanom a testemet.
Fel kell készítenem arra, hogy eggyé tudjon igazán válni az energiámmal, hogy a sejtek, a szervek, az elmém olyan egységes és eggyé váló rendszert képezzen anyagként a láthatatlan energiával, hogy megtörténjen az, ami a valódi energetikai koherencia, a saját tengelyembe állás emberként is itt a Földön.
Elsőként az elmémet kellett átalakítani. Minden csínját-bínját kitapasztaltam annak, hogy a hozott tudásommal, hogy tudok egy emberi elmét átalakítani. Nem csak hiedelmekben, de ezáltal fizikai ideghálózatot érintően, struktúrában, frekvenciában is. Láttam az agyamat, ahogy másokét is, mint egy hologram, láttam azt, hogy az emberi agy csak egy sík, az energetikai agyban sokkal több minden van, amire elkezdtem emlékezni és használni a tudásomat.
Elkezdtem együttműködni már más síkon élő orvosokkal, tudósokkal, hogy az én testem, mint prototípus is tanulásul szolgáljon ahhoz, ami fontos lesz az elkövetkező években majd. Nem az ufók vittek el, hanem egy létező világot kezdtem integrálni a földi tudással.
Az elmémet sok szerv követte még és számtalan módszert alkalmazva végre önmagamon szabadon kezdtem használni azt a tudást, ami a gyógyítás egyik fontos alapja lesz a jövőben, amikor összeér a modern orvoslás az energetikai tudással világszinten is.
Elkezdtem szépen lassan megtapasztalni a folyamatban, hogy milyen érzés önmagam súlya nélkül élni testben is.
Hogy milyen az, amikor emberként már nem azt érzem, hogy bárcsak ne itt lennék, hogy milyen az, amikor nem nehéznek és nyomasztónak élem meg a testben létezést.
Mert cipeltem sokáig az elvárásokat, a szerepeket, a túlélést, a bizonyítást, a megfelelést, a felelősség túlzott terhét, a múlt sebeinek védelmi mechanizmusait. A testem pedig eggyé vált vele és nem bírta el azt a végtelen könnyedséget, aki a mindenséggel eggyé válva vagyok.
Különös, amikor ezek elkezdenek lehullani és leválni.
Mert először nem azt érzed, hogy erősebb lettél, mint amit sok helyen hallasz.
Erősödj meg, meg kell erősödnöd.
Nem megerősödnöd kell.
El kell bírnod önmagad könnyedségét. Ami az egyik legnagyobb paradoxon a földi létben egy tág tudatosságban.
El kell bírnod testben azt, hogy
Jé… könnyebb lettem.
Felsóhajtasz, könnyebbé válik a levegővétel, az élet egyik alapja is.
Könnyedséget ad a sírás utáni csend, és könnyebbé válik az áramlás.
Mert nem kell már tartanod… magadat… hanem eggyé válhatsz magaddal testben is.
És egyszer csak ki tudod mondani azt, amikor tényleg megérkezik az érzés, hogy:
A testem is elbír örömmel engem.
Mert szépen lassan összeér egy folyamat.
Összeér az, hogy az a nagyság és mélység, amivé belül váltál, a sok változás, emlékezés a testtel, az idegrendszerrel a mindennapi valósággal egyszer csak egy ritmusban kezd lélegezni.
A test pedig azt mondja ilyenkor, hogy
Rendben van, már értelek. Már nem kell védekeznem és félnem attól, aki vagy.
És megérkezik a testbe ugyanaz a könnyedség, tágasság, a súlytalanság eggyé válása a földi test tömegével.
Ez az érzés pedig nem eufória, hanem egy földelt csendesebb és nyugodtabb, természetesebb felismerés.
Olyan, mint amikor valaki hosszú idő után már nem akar sem elmenekülni az életéből, sem megérkezni valahová.
Csak ott van és lélegzik.
Az elme pedig már csak leköveti ezt a folyamatot, néha visszatekint a régihez, néha elbizonytalanodik, néha csak szemlélődik, de már nem feszít be, nem irányít, hanem engedi a tágasság könnyedségében való új minőség stabilizálódását idegrendszeri szinten is.
Az évek, évtizedek mintái pedig hullámban, rétegekben még tovább oldódnak, már nem drasztikusan, csak megfigyelve, szeretettel engedve őket a felszínre jönni.
Mint egy zenemű hullámzik az élet, amiben a ritmust már a testben harmóniában élő energia lüktető életerővel diktálja.
Nem gyorsan, nem rohanva, hanem egy áramló tempóban, amiben a lélek ragyog, a test egészséges, gyógyul, a földi valóság pedig könnyedén formálódik anyaggá.
És ekkor már nem önmagaddá akarsz válni, hanem azt veszed észre, hogy benne élsz, önmagadban és az életedben is. Megtapasztalt valóságként emberként, testben is.
És már nem eljutni akarsz így valahova, már nem megmutatni akarod magadat, pusztán elkezdesz létezni és nem félni attól, hogy megmutasd a világnak, hogy hol vagy éppen önmagadként.