Ahogy belekezdtem ezen sorok írásába, a háttérben megy az egyik kedvenc zeném, a Rise Slow. Soha nem tudtam úgy alkotni, hogy más ingerek voltak körülöttem, tanulni sem tudtam soha zenével, most mégis valami megváltozott bennem.
Nem mondom, hogy mindig így lesz, de olyan lépést tettem, ami egy – az életemben párhuzamosan fenntartott – régi valóság lezárásának a végső döntése volt és mind a testem, mind az egész energiarendszerem növekedésnek, lassú növekedésnek és újabb teremtő energiák felszabadulásának éli meg ezt a folyamatot.
Minden, minden, amit tudattalanul vagy akár tudatosan nyitva tartunk, hagyunk, legyen az kapcsolat, ügy, feladat, bármi, és amúgy lelkileg már lezárultak, azok jelentős terhet raknak mind energetikailag, mind pedig testileg-idegrendszerileg ránk.
Nem minden nyitottság tudatosság.
Még akkor sem, ha sok helyen azt tanítják, hogy mindig maradj nyitott, légy nyitott, türelmes, ne akarj lezárni, majd lezárul. Van egy pont azonban, ahol a nyitottság már nem tudatosság lesz, hanem halogatás, vagy még pontosabban egy lezárult belső döntés mesterséges nyitva tartása fizikai síkon.
Nálam ez a pont most következett el egy olyan ügyben, amit a másik fél felé fél éve lekommunikáltam, hogy bennem elindult a lezárás.
A lelki lezárás még nem jelenti minden egyes emberi helyzetben az azonnali fizikai lépéseket, de ahogy véglegessé, éretté válik a döntés belül, úgy érdemes fizikai síkon is önmagunkkal összhangban haladva vinni a fizikai dolgokat.
Igaz ez mindenre. Egy a kérdés mindig. Milyen állapotban kommunikálok, lépek, stb.?
Ma az a pillanat volt, ahol a türelem már nem türelem lett volna, ha tovább viszem, hanem idegességgé fokozódó halogatás, ami a másik fél döntésének hiánya miatt tehetetlenséggel vegyítve szívta és őrölte volna tovább azokat az az energiákat, amikkel a most bennem megszülető dolgokat teremteném.
Érdekes volt a két valóságot élni. A feszítő régi identitást és a születő újban lüktető teremtő energiákat.
Az idegrendszerünk szereti a befejezett mintázatokat.
Az agyunk és az egész rendszerünk folyamatosan monitoroz mindent, ami az emberi életünk velejárója:
Ez a történet még él vagy már vége van?
És milyen érdekes, pont az Echos Inside szám indult el az előbb és most pedig a Before The Rise. Azért is írom le a benyomásokat, hogy lásd, az energiatér pontosan leköveti a benned zajló dolgokat, akár írsz, beszélsz vagy élsz.
Tükröz. Mindent.
Szóval, amikor valami nincs lezárva az életedben (feladat, kapcsolat, bármi), az rendszerterhelést jelent.
Még akkor is, ha a lezárás folyamatában vagy. A teljes lezárás mindig energia felszabadulás, de ezt biztos már megélted akár kisebb-nagyobb feladatokkal vagy életszakaszokkal, -helyzetekkel is már.
Pontosan a terhelés miatt az agy jobban emlékszik a félbehagyott dolgokra, témákra, szoktuk is mondani, hogy kattogunk rajta, és akár tudattalanul is sokszor eszünkbe jut, érezzük az energiáját. Nem azért, mert fontos, hanem mert nyitva van. És a nyitott ciklusok mindig energiát kérnek maguknak.
A legnagyobb terhelés pedig nem is az a konfliktus, hogy te már tudod, hogy lelkileg vége, hanem az, amikor belül tudod már a választ, de kívül még mindig úgy teszel, mintha nem tudnád.
Most ezt olvasd el még egyszer.
Ilyenkor ugyanis, ha úgy teszel a fizikai síkon, mintha nem lenne vége, akkor két valóságot fogsz egyszerre futtatni.
Az egyikben már lezártad, és energetikailag ez a dimenzió is fut, és a másikban pedig várakozol valamire, úgy teszel, mintha nem változott volna semmi, ez pedig egy másik dimenzió, más idősík.
Az „úgy teszel kívül” pedig sokszor nem tudatos.
Lehet, hogy csak a másik féllel való kapcsolatban érzékeled az elmúló valóságot, amikor vele vagy, vele beszélsz. De finom rétegben ott a „réginek” érzed magadat és amikor pedig már nincs a teredben, akkor valami könnyebb, más, valami „új”. Nem is biztos, hogy ezt így megfogalmazod, de egy idő után elkezd lassan tudatossá válni.
Emlékszem, amikor pár éve elmentem egy női rendezvényre az ikonikus Lurdy Házba. Igazából egy fél órát voltam csak ott, és most már tudom, hogy azért kellett mennem, mert összetalálkoztam Ferivel, egy régi ismerősömmel, akivel még a pénzügyi világban nagyon jó, baráti viszonyban voltunk.
Örültünk egymásnak. Csillogó szemmel kezdtünk bele a beszélgetésbe, hiszen sok-sok év múlt el az utolsó találkozásunk óta.
Nem telt el pár másodperc, furcsán kezdtem érezni magamat.
Mintha megszűnt volna a tér és az idő és visszacsöppentem volna a tizenpár évvel azelőtti céges rendezvényre, ahol jókat beszélgettünk. Még hirtelen körbe is néztem észrevétlenül, hogy hol vagyok.
Összecsúsztak az idősíkok. Még élt bennem a „régi Eszter”, akit ő ismert, és ő vele próbált kapcsolódni.
Az „új Eszter” pedig már kívülről nézte, hogy mi is történik és milyen más energia az, amit még a test fenntart, de már itt az idő nem tovább vinni.
A rövid, utána már udvariaskodásba átmenő beszélgetést gyorsan le is zártam, kedvesen elköszöntem és pár perc nyugalomban tudatosítottam, hogy itt az idő mindent lezárni, ami a múltamhoz köt és még ha azt is hittem, hogy vége, valami miatt mesterségesen fenntartottam magamban még az energiát, nyitva hagytam.
Nem kellett már elemeznem ennek az okát, egyszerűen éreztem és tudtam, hogy az, aki a szívem mélyén vagyok, emberként is most már összhangba kerülhet az új valóságával.
Ferivel azóta sem találkoztam.
Hiába mondta lelkesen, hogy majd valami üzleti rendezvényre meghív előadónak meg stb., pontosan tudtam, hogy mi már azután, hogy a múlt nyitva hagyott energiáit nem tartom már fenn mesterségesen, nem fogunk találkozni. Egyszerűen nem lesz rezonancia. És szeretettel fog élni emlékként a szívemben.
A türelem és az önfeladás között nagyon vékony a határ.
Mert fontos türelmesnek lenni, főleg a földi dimenzióban. De van egy pont, amikor már nem időt adsz valaminek türelemmel, hanem időt veszel el magadtól.
Időt attól a valóságodtól, ami újként már megszületett, jelen van, de nem tud teljes lenni a fenntartott másik valóság miatt.
Mert nem fog mindent az idő megoldani a Földön. Tévhit. Legalábbis nem úgy, ahogy azt sokan gondolják.
Nem attól lesz könnyed, áramlós a lét, ha az áramlást összekeverjük a nemcselekvéssel vagy az önhazugsággal, esetleg a mesterségesen táplált régi energiák, valóságok fenntartásával.
És hogy mi alapján érzed ezt?
Nem a naptár alapján. És nem is lesz rá algoritmus, meg program, sem pedig applikációval nem fogod tudni emberként ezt lekövetni. Hanem a testedből fogod érezni. A szent templomodból és antennád által.
Például ugyanaz a gondolat naponta visszatér, mindig feszültséget okoz, azt érzed, hogy „ezen már túlvagyok”, de mégis valami köt, már nem kíváncsiság mozog benned, hogy merre megy a folyamat, hanem fáradtságot okoz rágondolni is, és nem reményből vársz, hanem megszokásból. Ezek a legbeszédesebb testi és lelki jelek. Az biztos, hogy a tested feszülni fog.
Másrészt pedig az agy néha megtévesztő.
Néha azt gondolja, hogy akkor zárul le valami, ha a másik fél válaszol, megérti, bocsánatot kér, kifizeti, elengedi stb., ki-ki a maga verzióját behelyettesítheti. Holott a lezárás pillanata már korábban megszületik… bennünk. A külső dolgok csak következmények lehetnek és adminisztráció, ha a folyamat igényli.
És abban a pillanatban, ahogy a lélek lezár, lezárja a régi identitást is.
A kérdés az, hogy az agy mennyi ideig akarja fenntartani a természetes fizikai folyamatok lezárásán túl is a régi valóságot.
Amikor elmével, szavakkal is ki merjük mondani, hogy „ez bennem már lezárult”, ettől kezdve a test képessé válik a valóságot az új síkhoz igazítani és annak megfelelően megélni az energiákat, és megtenni a fizikai lépéseket.
Ez fogja a koherenciát is fenntartani.
És ennek a lépésnek magunk és akár a másik fél felé nem kell haraggal, dühvel, feszültséggel, sértettséggel történnie.
Amíg mindezek vannak, addig a régi dimenzió feszül az újnak. Amint a rendszer megnyugszik a lépés természetesen történik meg. Áramlásban.
A másik személyének, lelkének, életének tiszteletben tartásával, de olyan módon, hogy közben minden szavunk, cselekedetünk, érzetünk összhangban és szeretetben van.
És ebben az energiában már nincs mitől félni. Már nem tud a másik fél támadni, bármi is zajlik benne, mert a tehetetlenség érzetét felváltja egy keretekbe terelt magas energia, döntés az új valóságodról, amiben már nem kell a másik lépésére várnod, mert szabadon dönt akkor is, ha nem lép.
Az elméd pedig a hirtelen felszabadult energiáktól képes meglátni azt a szíveden keresztül, hogy a lezárás folyamatában felszabadult energia tesz képessé arra, hogy szeretettel búcsúzz mindentől és mindenkitől, amit és akit eddig megszokásból vittél még magaddal az úton, de az új dimenziódnak már nem tudnak részesei lenni.
Most pedig állj meg kérlek. Csak tényleg egy-két percre és engedd, hogy ez a téma ne az elméden keresztül dolgozzon, hanem áthasson, átmosson és szelíden tudatosítsa benned azokat a témákat, amik most nyitva vannak még benned a régi életben tartása érdekében. Ha jönnek gondolatok, érzetek, hagyd!
A nyitott témáknál pedig kedvesen mond ki kérlek a saját hangodon, hogy
„Bennem ez most már lezárult.”
És lélegezz kérlek párat, csak úgy, ahogy a tested igényli. Nem kell most azonnal semmiben cselekedned, engedd csak, hogy a lélek döntése általi felszabadult energia most áthassa a testedet, elmédet és megerősödjön benned az az új valóság, amiben már valami új fog születni szabadon belőled és általad.