2007
Ülök egy zöld szobában, az íróasztalomon szétterítve papírok, és zokogok. Rettenetesen félek. Egyszerűen utálom ezt az egészet, hogy névlistát meg terveket irogattatnak velem és azt mondják, hogy győzzem le a félelmemet. Mindig olyan szerencsétlennek érzem magamat ilyenkor, hogy miért tiltakozik minden porcikám az ellen, hogy embereket hívjak fel és próbáljak időpontot egyeztetni velük, hogy pénzről beszélgessünk és majd valahogy eljussunk oda, hogy szerződést is kötnek?
Múlt héten már voltak jó pillanataim, amikor lelkesen megfogtam a telefont, jó passzban voltam és ment, mint kés a vajban. De igazából akkor is utálom ezt az egészet. De félek.
Félek, hogy mit fognak gondolni rólam.
Félek, hogy értelmes, többdiplomás nőként semmilyen eredményt nem fogok tudni elérni úgy, hogy nálam sokkal egyszerűbb emberek meg milliókat keresnek.
Félek, hogy mi lesz ebből, mert már fogynak a tartalékaim és mégis elhiszem annak, akit szeretek, hogy ez nekem menni fog. Ő mégiscsak a cégvezető, a főnök, aki egy egyszerű emberből lett gazdag vállalkozó. Erre itt vagyok én a nagy közgáz meg jogi tanulmányaimmal és zokogok a papírok felett. De tényleg erre vagyok hivatott?
Mi tart itt még? Miért kell küzdenem, harcolnom?
Félek. Mert minden hónapban attól függ a bevételem, hogy mennyi szerződést kötök és hogy képes vagyok-e csapatot építeni. De hát ott vannak azok, akiknek megy. Ők nem szenvednek? Ők is küzdenek?
Érdekes. Az emberek, akikkel találkozom, szeretnek velem beszélgetni. Mert őket látom, nem a körülményeiket. Ők még nem tudják. De igazából ebből nem lesz pénzügyi szerződés. Amikor beszélgetek velük, felöltődnek, kivirulnak, és volt, aki később is írt, hogy milyen hálás a beszélgetésért.
Félek, mert mintha elhinnék egy jövőképet, amit elhitetnek velem. Mintha megérezték volna, hogy mire vágyom, pedig még én magam sem tudom igazán. Az sokkal tisztább, hogy mire nem.
Mert arra nem, hogy visszamenjek egy irodába ülni. Gyerekkorom óta látok képeket magamról. Szabadon. Emberek előtt. De ennek semmi köze a pénzügyekhez, pedig nekem a pénz mindig is természetes volt, a bőség is, a megteremtése is, most meg megyek lefelé.
Mit nem veszek észre? Talán mégis le kell győznöm a félelmemet?
2026
Minden tapasztalás egy gyémánt az utadon.
Fényes, ha bele mersz nézni a fényébe.
Ha oda mersz hajolni, le a földre, ahol hagytad és a szereteteddel megérintve megtapintani, megérezni, és mint egy eddig elveszett darabkát behelyezni a szívedbe.
A félelem ajándék. És ha nem legyőzni akarod, akkor nem fog szétfeszíteni.
Egy emléket mutat. A lelked sok millió éves útjáról, ahol hasonló energiákban már megtapasztaltad önmagadat. Egy mintát, ami elfedi a szabadságod egy szeletét.
A gyerek, kiderült, hogy puszta köhögésből tüdőgyulladást hordott ki lábon. Az orvos adott neki antibiotikumot, és egy hét alatt meg is gyógyult. Majd jött egy telefonhívás.
Az anyukám éppen az éves tüdőgyógyászati felülvizsgálatáról jött boldogan, hogy minden rendben, de ott jött az a bevatatás, ahol lehajoltam egy régi gyémántomért.
Ő már nem billent ki, holott évekig féltem, hogy neki valami baja lesz, mert mindig azt várta, és ebben a mintában évekig rettegtem, ha a gyerekek egy enyhe lázzal vagy köhögéssel otthon maradtak. Átalakult, leraktam a terhet, ezzel is kapcsolódva még inkább a belső erőhöz és hanghoz, de a tekintélyszemély általi információ érvényessége még az én agyamat is áthatotta torzításképpen.
Kibillentem, mert azt mondta, hogy „a Márti” szerint mindenképpen vigyem el a gyereket tüdőgyógyászhoz, mert nem biztos, hogy meggyógyult. Többször is visszakérdeztem, hogy miért, ha már semmi baja, de ő csak sejtelmesen próbált afelé terelni, hogy higgyem el, jobb, ha ránéznek, mert „a Márti” is azt mondta.
„A Márti”, aki ugye nálam jobban ért a tüdő rejtelmeihez ugyanolyan erősen hatott, hogy „a Laci”, aki már egy milliárdos céget felépített úgy, hogy ő is képes volt ügyfelekkel beszélgetni és forgalmat csinálni a pénzügyi világban.
Éreztem, hogy félek.
Elindult egy érzés a testemben, mintha finom szálakkal kezdték volna kihúzni alólam a talajt. Mintha egy bogárka költözött volna a fülembe, aki elkezdte halkan duruzsolni, hogy „jobb, ha elviszed, mert mindent meg kell tenned”, „jobb, ha elviszed, lehet, hogy az orvos mégis jobban tudja, még akkor is, ha soha nem látta a te gyerekedet”, „jobb, ha elviszed, mert mi van, ha komolyabb baj lesz”.
A testem meg elindult a félelemhullám közepette – mint amikor a telefont is dacosan megfogtam anno, hogy akkor is végighívok jópár embert – és a géphez ülve találtam egy gyermekpulmonológiai magánrendelést másnapra. Azonnal lefoglaltam az időpontot, a félelem nem szűnt, de az elmém elkezdte mondani, hogy látod, milyen ügyes vagy, megy ez neked.
Majd ahogy teltek az órák, valami megváltozott. Kezdtem visszatérni a belső erőmhöz. Jött vissza az energiám, és amikor éreztem, hogy teljesen önmagam vagyok, akkor megfigyeltem, hogy mit súg a testem és a szívem.
Az érzet és a valóság egyezett. Éreztem, hogy nem kell mennünk, mert bízhatok a belső megérzésben, a gyerek pörgött már, mint a propeller, és köhögés nélkül minek vigyem el vizsgálatra 53 ezerért és egy fél napot rászánva átutazva fél Budapestet.
Ahogy kikerült a teremből a behúzó energia, és visszaállt az energetikai koherencia, ott volt a tiszta információ a mezőben. Majd jött a felismerés, hogy félelemből, a félelmet legyőzni akarva, mások hatására cselekedtem úgy, hogy ez már egy finomabb mintaként egy közvetett tekintélyszemély által jött felszínre.
Odaültem a géphez és még a 24 órás lemondási határidőn pár órával túl, lemondtam a foglalást.
Megtartva ezzel magamnak időt, energiát és pénzt, és annak az örömét, hogy egy új valóságban és idősíkon élhetem meg majd azt a napot.
A félelem nem a bőség ellensége, nem harcolni kell vele és legyőzni. A félelem a bőségteremtésben a szabadságod magasabb szintjének mutatója. De csak akkor, ha bele mersz abba nézni, hogy mi az a gyökérenergia, ami a félelmet kiváltja.
Ha szembe mész a félelemmel, idő, energia és pénz lesz az ára.
Ha lelassulva vissza tudsz térni a középpontodba, a félelem finoman alakul át teremtővé erővé. Természetesen. Pont úgy és akkor, hogy természetesen tudjon bekövetkezni az a lépés, döntés, ami az utadon a legmagasabb minőséget hozza. Ha a félelem mozdít, mert szembe mész vele, a test feszülni fog. Az elme meg örül, és dicsér, hiszen az elmúlt évszázadok maszkulin világa a dicsőséget díjazza, a győzelmet minden, mindenki és magad felett is.
Mi van, ha nem akarod a félelmet és magadat legyőzni?
Ha nem harcnak, küzdelemnek fogod fel az életed helyzeteit?
Ha nem az azonnali, félelemvezérelt cselekvéssel akarod legyőzni, átmenni rajta és dicsőséget szerezni?
Hanem egyszerűen engeded, hogy félj. Még azt is, hogy mozdulj általa, de leginkább az lesz a létezésed origója, amihez mindig visszatérsz, hogy tisztán, mások hatása nélkül TE mit és mikor lépnél igazán és milyen irányba mennél?
Ez egy másfajta működés, mint amit a világ eddig megszokott.
Mert a fókusz magadon, a belsőn, a testeden lesz, és bármilyen helyzetben is vagy, azt fogod megnézni, hogy a saját tiszta energiádban hogy döntenél.
A hatalomszemélyek, a tekintélyszemélyek, a marketing nem szereti, ha valaki nem húzható be és nem dönt azonnal.
Megérezni önmagadat mindentől és mindenkitől függetlenül azt a tudatosságot igényli, hogy bátran merj a tiszta döntés felé menni.
Ami az elmédnek először furcsa lesz, mert érveket fog hozni.
Amíg az elméd érvel, addig nem vagy tisztán önmagadat.
De őt sem legyőzni kell, hanem hagyni érvelni. Mert ha az érvek kifutnak, azt tudod mondani magadnak, hogy
„ok, rendben, rengeteg érv van, de ÉN mit szeretnék igazán, ÉN merre mennék és mozdulnék”.
És ebben a természetes mozdulásban már nem lesz harc. Ha maradt is félelem a multidimenziós szívedben, a természetes mozdulat által finoman tovaszáll. Az energiád megemelkedik, a tartásod megváltozik, és beléd költözik egy újabb tartóoszlop energia. Ami később már a hasonló energiájú helyzetekben meg fog tartani kibillenés nélkül.
És az, amit ez hoz, sokkal nagyobb bőség, siker és dicsőség, mint amit bármilyen félelmet legyőző cselekvéssel érhetnél el. Mert már nem a külvilág visszajelzése lesz fontos, már nem a másokhoz mért döntés, eredmény vagy siker, hanem egy belső öröm, ami abból fakad, hogy szabadon mentél arra, amerre tisztán te hívtad magadat.
Én pedig lehajolva a közel 20 évvel ezelőtti és a mostani gyémántért, szeretettel átölelem azt, aki akkor voltam, finoman a fülébe súgva, ahogy ott zokog a zöld szobában az íróasztal felett, hogy „lehet könnyen és örömmel, bőségben élni és minden most ahhoz vezet téged.”