Nagyanyám előszobájában volt egy hatalmas tükrös, fiókos komód. Amikor a lépcsőn felértem az előszobába, jobbra a nagy tükörben, aminek két nagy tükörszárnya is volt, mindig megnéztem magamat.
Ahogy teltek a nyarak, egyre magasabbra értem és egyre alacsonyabbnak tűnt a komód, ami a sötétbarna, kopottas fiókokban mindig kincseket rejtett. Akárhányszor ott töltöttem egy-egy hetet, nem maradhatott el az átkutatása és a szobában lévő szekrényfiókok tartalmának felfedezése sem.
Egy saját világba csöppentem mindig, mintha dimenziókon repítettem volna át magamat, ahogy kincskereső kíváncsisággal a legapróbb szegletét is mindig megnéztem a fiókoknak.
Tényleg kincseket kerestem, felfedező voltam, egy kis testben élő mágus, aki, ahogy a tárgyakat megérintette, történetek kezdtek fényszálakként fátyollá szövődni és mesélni valami rejtelmeset. Mindegy volt, hogy milyen hétköznapi tárgyat találok, valódi kincses szigetek tárultak elém, hol egy Szűz Mária medállal, hol egy arckrémmel, hol pedig az imakönyvbe rejtett szentképekkel, vagy konyakosmeggy dobozban tárolt bankjegyekkel, vagy egy régi, századeleji fotóval.
Szívtam magamba az energiát és magamra terítettem az energiákból szövődő fátylakat, hogy aztán később mindent a helyére rakva újra bezárjak mindent a fiók mélyére.
A kis Eszter most téged is kalandra hív.
Egy olyan varázslatos felfedezésre, ami egy meleg nyári délután huncutsággal és kíváncsisággal fűszerezett pillanataiban egy újabb fiókot fog kinyitni.
Játsszunk. Meghívlak egy térbe, aminek lehet, hogy régóta nem nyitottad ki az ajtaját.
Gyere velem és nézd meg, hogy milyen csodás az ajtó. Mit gondolsz nyitva van?
Hogy tudod kinyitni? Csak nézd meg ezt az ajtót.
Neked melyik része tetszik a legjobban?
És mi lehet mögötte?
Mit szólsz, ha most kinyitod? Bármit ki tudunk nyitni, csak bátran lépj oda és nyisd ki.
Ugye milyen izgalmas?
Megyek veled én is, mert kíváncsi vagyok és tudom, hogy te is.
Emlékszel, hogy mennyi mindent felfedeztél régen? Na, most is ezt fogjuk csinálni. Kíváncsian ismerkedünk a világgal.
Csak lépj be, ne félj, én is megyek. Igazából én csak a pókoktól félek a sötétben, de ha világos van, akkor velük is barátkozom, de ahogy látom itt most fény lesz.
Mit látsz?
Hát ez csodás, milyen szép ez a szoba! Mikor jártál itt utoljára?
Biztos, hogy régen, látom rajtad.
Nézd csak!
Ott van egy fiókos szekrény és tiszta por.
Odamegyünk hozzá?
Tudom, tudom, hogy nem szereted az ilyen régi dolgokat, majd én akkor megyek előre és tudod, hogy a mama padlására is mindig felmásztam és seprűvel leszedtem a pókhálókat, hogy utat csináljak magamnak és kutakodjak.
Gyere már!
Hú, hát ez csodás, nézd csak én leporolom neked a szekrényt, nem baj, ha koszos lesz a kezem, apukám mindig azt mondja, hogy egy kiló koszt meg kell enni egy év alatt, hogy jó legyen az immunrendszerünk. Persze nem eszem most meg, de majd mosunk kezet utána. Juj, de izgi!
Emlékszel, hogy mi van benne? A tiéd.
Nem? Hú, akkor még izgalmasabb.
Imádom a régi dolgokat felfedezni, képzeld találtam a papámról is olyan képet, amikor a fronton harcolt, meg arany nyakláncokat a mamánál, amit el is felejtett, hogy vannak.
Na, nyisd már ki, nézzük már meg, hogy mi van benne!
Most pedig, ahogy nyitod a fiókot, kérlek lélegezz a szívedbe.
Lásd, ahogy odanyúlsz, hogy lassan, óvatosan megfogod a fiókot és elkezded kihúzni a helyéről. Lehet, hogy nehezen jön, az is lehet, hogy nyikorog, de érzed már, hogy a kíváncsiság erősebb a félelemnél és az ellenállásnál.
Állj meg és nézd most meg, hogy mik vannak a fiókban.
Mit látsz? Mit érzékelsz?
Mi az, ami először feltűnik?
Nyúlj oda és érintsd meg, csak finoman.
Ha úgy érzed, fogd a kezedbe és tapintsd meg jobban.
Majd nézd meg, hogy mik vannak még a fiókban. Vidd a figyelmedet arra, amerre a szíved visz.
Majd engedd, hogy kezed mozduljon és szépen lassan engedd bele magadat a fiók tárgyainak, érzeteinek energiájába.
Engedd, hogy felfedezés kezdődő öröme vigyen.
Az ismerkedésé. Az újraismerkedésé.
Lágyan ringasson tovább, mint ahogy a tengerre szálló hajót megbillenti a víz.
Ne akard, ne rohanj, csak vigyen a kíváncsiság. Ami lehet, hogy félelemmel, lehet, hogy izgalommal, lelkesedéssel, de az is lehet, hogy ellenállással vegyített.
Fedezd fel, amit a fiók rejt. Érezd, érintsd, akár meg is szagolhatod, a szívedhez ölelheted.
Itt minden a tiéd és csak mi látjuk.
Nincs szégyen, nincs megfelelés, nincs bizonyítás.
Te vagy és a felfedező terünk, amiben most valami történik.
Valami, amit először a szívedben kezdesz érezni.
Valami olyasmi, amiről nem gondoltad, hogy valaha visszatérsz hozzá. Mert amikor a fiókba rejtetted a tartalmát, azt akartad, hogy biztonságban legyenek, hogy elzárd a világ elől, hogy senki se lássa.
Mert ez a te titkos világod, a te kis kincsesszigeted. Már lehet, hogy te is elfeledkeztél róla, de most bátor voltál és kinyitottad az ajtót és a fiókot is. Már nem tudod elfeledetté tenni.
Mert valamire most elkezdtél emlékezni.
Ahogy a tárgyak hozták fel benned az emlékeket, úgy kezdődött el valami más is benned. Amit az évek, a túlélés, a felnőtt lét elfeledetté tett, és egy meg nem valósult álommá vált minden a szomorúság, a fájdalom és a keserűség rétege alatt.
Mert lemondtál, mert elhitették veled vagy te magaddal, hogy majd akkor, ha… vagy éppen azt, hogy ezt amúgy sem lehet.
Mert az évek alatt annyi minden volt az ajtód útjában, hogy már azt is elfelejtetted, hogy itt van ez az ajtó és a fiókod. A fájdalom íze is ott lehet most a szádban, de valami mégis történik.
Hogy mi van, ha nem véletlenül tartottad meg ezt a fiókot és a benne lévő kincseket…
Nem dobtad ki, mindig is itt voltak. Bármi is történt az évek alatt veled, még ha nem is emlékeztél rájuk, mindig itt voltak és most újra megmutatták magukat, mert valami idevezetett.
A valódi vágyaid fiókja.
Most már emlékszel. Benne van minden, amire valaha vágytál.
Minden, ami gyerekként még természetes volt, de valahogy egy idő után elfeledetté vált. Itt van minden vágyad, ami nem függ attól, amire a felnőttek mindig hivatkoznak, a pénztől, az időtől, az életkortól, a társadalmi helyzettől. Semmitől.
Mert vannak és gyerekként még hittél bennük, még akkor is, ha nem tudtad, hanem csak érezted őket. Még akartad őket.
Még örömteli kíváncsisággal fedezted fel őket és játszottál velük. Terveket, álmokat szövögettél, történeteket, amik akkor még természetesek voltak.
Aztán valami elhalkult és minden bekerült a fiók mélyére. Aztán egy zárt ajtó mögé.
De most már újra a tiéd.
Fogj meg egy tárgyat.
Azt, amihez a szíved húz.
Az első olyan elfeledett vágyad lesz, amivel a játékot újra elkezded.
Amivel újra megtanulsz játszani. Az életben, a te életedben úgy, ahogy gyerekként még természetes volt. Mert ott csak te voltál. Nem volt identitás, elvárás, megfelelés, terv, csak te és a játékos felfedezés.
Emlékezz erre és erre fog emlékeztetni az a tárgy is, amit megfogtál. Az első olyan vágyad, amiről régóta lemondtál. Ami most újra ott lesz nálad és kíváncsivá fog tenni. Csak te tudhatod, hogy mi ez.
Mert ami a szívedben mindig is ott volt, annak oka van.
Vidd most magaddal, tedd be a szívedbe, hogy innentől minden nap egy picit emlékeztessen arra, ami izgalmas módon fog formát ölteni.
Emlékeztessen, hogy kinyitottál egy ajtót, ami innentől már nyitva lesz, ahogy a fiók is, hívni, csalogatni fog, hogy még több mindent felfedezzél az elfeledett régi vágyaidból, amik olyan egyedi kincsek, amik csak belőled és általad tudnak létrejönni. A pillanat örömében, felnőtt cél és terv nélkül, pusztán a gyermeki öröm felfedezésével. Mert ez az igazi alkotás és teremtés legősibb alapja.
Jaj, de csodás volt ide bejönni veled, és olyan szép az, amit most magaddal hozol.
Máskor is eljövünk? Jó veled újra játszani.
És képzeld én meg mit találtam, itt van már nálam.
Mert tudod én is kinyitottam ám a pókhálós ajtómat és ne tudd meg milyen poros volt a szekrényem. De hoztam egy rongyot és szépen áttöröltem az egészet, mert annyira izgatott voltam, hogy addig ki sem mertem nyitni a fiókokat és csak húztam ezzel is az időt. És nem fogod elhinni, de megtaláltam gyerekkorom kis piros minizongoráját.
Háromlábú, fából van, piros lakkal vonták be és mindig a babáimat ültettem oda zongorázni.
Én ezt választottam most, és be is raktam a szívembe, de alig várom, hogy visszamenjük majd veled együtt is megnézni, hogy mik vannak még ott, mert izgalmas.
De addig is … azt érzem, hogy végre elkezdek megtanulni zongorázni, mert mindig is szerettem volna.