Ma egy olyan fejezetet hozok a saját történetemből, amely nagyon mély helyekről indul, de ma már a fényből íródik.
Lehet, hogy felhoz benned érzéseket, emlékeket vagy testi érzeteket – ez teljesen rendben van.
Olvasd úgy, hogy az a nő írta ezt, aki túlélte, akinek fellibbent a fátyol, és ma már a saját fényét tartja tisztán.
Az útvonaltervező Veresegyház egyik dombon lévő, családi házas övezetébe vezet. Magam sem értem, hogy miért jövök ide, de érzem, hogy mielőtt feladnám az ittlétemet, valami miatt ide kell jönnöm. Tünde olyan furcsa volt. Rosszindulatot és cinikus irigységet éreztem rajta, amikor pár napja reggel úszás közben elmondta, hogy András bá azt mondta neki, hogy küldjön el hozzá, mert meg fogok halni. Nem tudom ki ez az András bá, de hozzá jár és nem mond el mindent. Titkolózik, de igazából nem is kell ezzel foglalkoznom, csak furcsa, hogy hosszú ideig bizalmasan beavatott mindenbe, most meg olyan zavart minden. Tündében bíztam évekig. Hittem neki. Felnéztem rá. Olyan misztikus volt körülötte minden, kártyák, horoszkóp, különféle angyali és vallási irányzatok szakértőjének tűnt, de amióta lelkileg érzem, hogy fogy az erőm, mintha ő sem tudna segíteni. De az a pillanat, amikor elmondta, hogy hívjam fel a megadott számot és jöjjek ide, olyan megmagyarázhatatlan volt. Dühöt is éreztem benne, és egy pillanatra azt, hogy el fognak válni az útjaink.
Amikor leparkolok egy csendes utcában és megkeresem a megadott házszámot, sóhajtok egyet, majd végig nézek magamon, és az elmém realizálja, hogy egy ideje csak feketében járok. Minden fekete rajtam. A cipőm, a nadrágom, a pulóverem, a hajam, a táskám, és ahogy az autó tükrében belenézek az arcomba, ijesztő szürkeség sikolt vissza rám.
Ahogy beengednek, egy szépen berendezett ház nappalijában találom magamat, ahol a sötét színek dominanciája még jobban kiemeli András bá fehérlő haját, magas, daliás alakját, ahogy ül a kanapén. A szemüveg még inkább olyanná teszi, mintha egy modern, álruhás Mikulással találnám szemben magamat. Timi, aki beengedett, kedves, de azonnal megcsap valami rejtett gonoszság és rosszindulat is, de az érzékelésem a testem folyamatos túlélő módja miatt inkább századmásodpercnyi lenyomatokat képez csak a fizikai világból.
Megállok, és miután kedvesen köszönök, hellyel kínálnak, és akarva-akaratlanul is némiképp összegörnyedve és a testembe gubózva helyet foglalok az öreggel szemben. Fogalmam sincs, hova jöttem és mit keresek itt. Azt sem tudom, kik ezek az emberek, de egy órát kibírok, még ha csak beszélgetek is velük, ezen már ne múljon.
Hirtelen a következő szavakra eszmélek:
- Eszterlány, már vártalak. Most már életben fogsz maradni.
Hogy mi? Ok, hogy biztos emlékszik a nevemre, mikor ezt a nőt felhívtam, hogy jönnék, de úgy beszél velem, mintha ismerne? Ki a fene ez a pasi?
Kikerekedett szemekkel nézek rá, majd folytatja:
- Hát jól behálóztak, most azzal kezdünk, hogy azt a pókhálót, ami rajtad van, leszedjük, és most már kicsit könnyebb lesz.
Én meg csak ülök, majd a nővel együtt – aki a mellette merőlegesen elhelyezett fotelban ül – felemelik félig a kezeiket felém tartva, és behunyt szemmel elkezdenek egymással kommunikálni a zajló folyamatokról.
Én csak ülök és nézek ki a fejemből csodálkozva, miközben a szemem néha megakad a szobában elhelyezett csodás növényeken, Buddha szobrokon és a piros falon is.
Pillanatok alatt valami történt. Mintha a mellkasom kevésbé szorítana és mintha tisztulna az elmém. De mitől? Mintha kezdenék megnyugodni? Miért, eddig nem voltam az, és ha nem, akkor miért?
Az elkövetkező egy órában olyan dolgokat hallok tőlük, amik érzem, hogy igazak. Nem azért, mert vakhittel hiszek, érzem, hogy igaz, bár sose láttam őket még előtte, és olyan dolgokról beszélnek, amik elképesztő távolságra vannak a pénzügyi világtól, amiben eddig voltam. Mintha éreznék, hogy ki vagyok. A férfi sokkal kedvesebb, a nőn érzem a rejtett féltékenységet, Ez az!! Ezt éreztem mindig sokakon. Azokon, akik valami miatt megérezték az erőmet, de a sajátjukat nem. De mégis kedves. Persze, mert szerencsétlen vagyok, akinek összeomlott az élete. Húúú, ez nagyon izgalmas, mintha képek állnának össze bennem.
Jézusom, Tünde! Hát emiatt kellettem évekig. Az erőm. Amíg volt, de szerencsétlennek hittem magamat és felnéztem rá, addig manipulatív módon irányított arra, amerre az érdeke vitte.
Ezért hittem el neki mindent. A kurva életbe már!
Ezért hittem el, hogy Laci lesz a férjem, meg gyereket fogok neki szülni, mert kellett, hogy mozgassa a szálakat, hiszen tőle kapta a fizetést. Még az asztrológiai képletemből is kiolvasta az Égiek tiszteletére gyújtott és az átszellemülést segítő gyertyák fényében, hogy ott van minden, hogy milyen karmikus a kapcsolatunk, egymásnak vagyunk teremtve és hamarosan kislányt fogok neki szülni.
Én meg benyeltem, mint kacsa a nokedlit, és mint egy megszállott, ez az agyi köd töltötte ki a mindennapjaimat. Még akkor is hittem ebben – hiszen ő mondta, ő csak tudja, ha ennyire kapcsolatban van a felsőbb erőkkel – amikor kiderült, hogy fűvel-fával megcsal a kokainnal fűszerezett „exkluzív privát party”-kon, de hát az is meg volt írva, hogy nekem ezen át kell mennem, hogy felfejlődjek hozzá. Most kicsit hányingerem is lett, de nem tudom, hogy magamtól, a rám zúduló felismerésektől vagy a megélt dolgoktól.
Anyám, hogy én mekkora egy barom vagyok! Most a szégyen világméretű tartálya pukkadt ki szerintem, mert mindjárt elsüllyedek és nem is értem, hogy századmásodpercek alatt most mi történik bennem, velem, a testemben.
De ugyanezt tette másokkal is, mindenkinek ez a mese lett beadva. Én meg odaadtam mindenemet a látszólagos szenvedélyes, és a horoszkóp által megírt szerelemért. Most, hogy semmim sincs, már az erőm se használható, így már önmagamat tettem volna el láb alól.
Mindez olyan gyorsan áll össze a szívemben és az elmémben is, mintha valaki egy bombát robbantott volna.
Néha azt sem tudom, hogy őket hallgatom, vagy magamat, az biztos, hogy ideges vagyok, ami jó jel, mert a testem éled.
András bá szerint nagy feladattal jöttem. Ezzel fejezzük be a találkozót, de ez konkrétan nem érdekel, mert most olyan ideges vagyok, hogy törni-zúzni tudnék. Kit érdekel a feladatom, meg ez spirituális maszlag, ha azt érzem, hogy kihasználtak, használtak, és elvették mindenemet.
Azt érzem, hogy jönnöm kell még ide, a fene se tudja miért, és az öreg el is mondja, hogy most olyan érzékeny lesz az energiám, hogy nagyon el fogok fáradni, amikor a régi közegbe visszamegyek, és meg kéne erősödnöm, így jó lenne, ha két naponta találkoznánk. Végre egy kiút a mocsárból. A remény lángja, ami csak a pöcegödörből kivezető létra következő szaros lépcsőfoka, mint később kiderül, de valahogy el kell indulni.
Ahogy beülök a kocsiba és visszaindulok Dunakeszi felé, üvölteni kezdek. Torkom szakadtából ordítok. Gyűlölöm Tündét, Lacit, aki megcsalt, átvágott, mindent elvett tőlem és ehhez ez a spirituális boszorkány végig asszisztált, és minden szálat úgy mozgatott, hogy azt csináljam, amit az érdekek diktáltak. Leszarom a képletemet a horoszkópban, meg a kínai idiótaságokat, és most hazamegyek, és az összes angyalt, Buddha-szobrot, gyertyát, szentképet, meg minden kisfaszom tárgyat azonnal kidobok a kukába.
Elegem van. A lakás már így is úgy nézett ki, mint egy giccses múzeum, bízva abban, hogy a 148 db angyal a polcon, a sarokba kirakott pénzt evő kínai béka, a feng-shui „elvek” szerinti kínai kacatok a bemért területeken majd helyre rakják az életemet. Én meg itt vagyok feketében, szürke ábrázattal – ennyi erővel már egy horrorfilmbe is beválogatnának szerintem a dark oldalra – romokban lévő szakmai, anyagi, érzelmi élettel, és tényleg azt hittem, hogy jobb lesz?
A kurva életbe már!
Én innentől kezdve ezzel a nővel soha többet szóba sem akarok állni. Nem érdekel, hogy mit mond és hogy mennyire „segített”, „állt mellettem” – befejeztem.
Az elkövetkező hetekben a két naponta tartott vizit András báéknál gyors fordulatot hozott. Az egyik találkozón felajánlotta, hogy tanuljak tőle és megmutatja, hogy ki vagyok.
Na, gondoltam, az öreg azért nagy spíler lehet, mert nekem eddig nem sikerült megfejtenem, hátha ő többet tud, végül is egy hatvanas pszichiáter, és ha ennyire penge energetikai dolgokban, hátha az összeomlott identitásomat el tudom kezdeni összerakni.
Gyakorolunk. Rengeteget. Érzékelni, érezni, és megmutatja, hogy milyen energia jön belőlem, a testemből. Most már tudom, hogy ez egy kóstoló volt magamnak magamtól, de akkoriban a megérkezés örömének a szele csapott meg.
A dolgok kezdenek még inkább felgyorsulni, az öreg és a segítője, ez a Timi nevű nő, izgatottan nézik végig a nyílásomat ebben a világban. Valamire ráéreznek a bőségmezőmmel kapcsolatban, mert elkezdenek üzleti lehetőséget látni bennem. Ohh, ezek a fránya emberi és hozott energiák, hát én meg a hálám jeléül persze, hogy újra belecsúszom a tudattalan hálába és abba, hogy gazdaggá tegyek mindenkit, aki nekem segít.
A párhuzamos szálakon az elmém rövid idő alatt összerakja, hogy hogy mászok ki a pénzügyi világban összehozott szarkupac alól. Ijesztő, hogy ehhez egy több éves stratégia kell, aminek része lesz az, hogy most jó ideig színlelnem kell még ott a hűséget, nehogy berántson a rendszer, de ebben a világban most még az ő játékszabályaik vannak, de ahogy az erőm nő, érzem, hogy a tiszta szándékom vezérelni fog végig.
András bá megkér, hogy dolgozzak velük.
A szívem a gyógyítás felé húz, de ugyanakkor van bennem valami nagyon mély kétely is, hogy tényleg ez az utam, hogy brókerigazgatóként most hirtelen úgy kezdjem újjáépíteni az életemet, hogy ezzel a két emberrel járok falvakba gyógyítani?
Az elmém lefagy, az események sodornak. Megdöbbenek, amikor megjelenünk Kiskunhalason, és a helyi művelődési házba több órán keresztül jönnek az emberek egyéni és csoportos gyógyításra. Addigra már olyan szinten szabadon engedtem magamat velük, hogy simán beszélgetek a rákos sejtekkel, szerveket teremtek energetikailag és a galaktikus világ lényeivel kommunikálok. Miután egy alkalommal korábban már űrhajón is utaztunk András bával, és elmentünk egy galaktikus ülésre, és értettem mindent, fordítottam – akkor persze még nem sejtettem a lényem egyik galaktikus diplomata minőségét, hiszen be sem tudtam volna fogadni – olyan természetes volt Krisztussal, Buddhával is beszélni, mintha csak a szomszéd lánytól kértem volna tojást az esti palacsintához.
Odaköltöztem Timihez. Azt mondták, jobb lesz így mindenkinek, és adjam ki a lakásomat Dunakeszin, és majd hárman építünk üzletet.
Bárhova kerültem az életemben mindenhol bőség termett, én pedig a pénzvilág mételyéből kiutat keresve örömmel vetettem bele magamat az új vonalba, főleg azokkal, akik az elmém szerint megmentették az életemet. Kitaláltam, hogy kreatívan energetizálok tárgyakat, volt, amit arannyal fújtam be, és berendeztem egy szobát, ahol ezeket tudtuk árulni, vitték is mint a cukrot.
Két hónap alatt lett egy új életem, de valami belül feszített.
Nem láttam, hogy ez hova vezet. Vigyáztam Timi lányára, tanultam vele, jöttek a betegek – volt, akiről már az orvosok is lemondtak, de itt új mája lett, volt, akinek a hiperaktív gyereke gyógyult meg, mert kiderült, hogy két lélek használja a testet és letárgyaltuk, hogy mi legyen. A gyerek pár héten belül teljesen megváltozott – én meg mindeközben mégsem tudtam, hogy ki vagyok.
Elkezdtek jönni képek, talán a jövőből, vagy csak az elmém szüleményei voltak, de nem láttam benne sem András bát, sem Timit, aki kezdett egyre furcsábban viselkedni velem. Ahogy tért vissza az erőm, egyre több konfliktusunk lett. Már megint az irigység és a féltékenység. Istenem, hogy miért kell a szeretet érdekében mindig visszafognom magamat? Már nem megy.
Az egyik pénteken ő és András bá mentek csak vidékre gyógyítani, ott már vágható volt a feszültség, majd szombaton, amikor ők már vidéken voltak, kaptam egy üzenetet, hogy két napom van arra, hogy eltakarodjak a házból.
Hát fantasztikus, Eszter! Ezt megint jól megcsináltad!
Szétestem, mert a lakásom ki volt adva, hiszen a hitelt fizetni kellett, ha végre meg tudtam menteni a Lacitól kapott arany nyaklánc eladásával és az utolsó pillanatban kifizettem egy havi törlesztést.
Most mi-a-fenét-csináljak? Hogy oldjam most meg szombat délelőtt, hogy holnap délutánig elköltözzek? És hova?
Úgy tűnik imádom a stresszt. Már hozzászoktam.
Ebben éltem évekig, és most csak fokozódik. Végre azt hittem, hogy nyugalmam lesz, de nem. És ráadásul mára és holnapra 39 fokot mondanak. A meleget mindig is utáltam, de végül is egy előnye van, ha holnap az utcán kell aludnom majd, akkor fázni biztos nem fogok.
Megfogom a telefonomat, sóhajtok egy nagyot, és az elmém csak mondja-mondja mint egy megállíthatatlan magnószalag felvétele, hogy:
Hogy fogod ezt megoldani? Hogy fogod ezt megoldani?
Megnézem, hogy a térképen mi van Veresegyházhoz a legközelebb, mert az albérlőket nem hívatom fel, hogy bocsi, nincs hova mennem, visszaköltöznék, de maradjatok, mert a bérleti díj kéne a hiteltörlesztésre, különben a végrehajtó elviszi a házat.
Gödöllő. Nincs messze. Zoli, az ügyvédem is ott dolgozik, legalább közel lenne, hiszen ő húz ki a szarból jogilag. Most menjek Gödöllőre? Egy nap alatt? Kihez? Senkit sem ismerek és amúgy sem tud most senki segíteni, mert az elmúlt két hónapban szinte mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. Felmegyek az ingatlan.com-ra és máris elkap a szorongás, hiszen pénzem nincs. Hiába a „közös biznisz” András báékkal, azért az semmi volt, és a gyógyításért meg nem kaptam, mert hát én mégis csak gyakorlok.
Jó, hát megint hagytam magamat kihasználni, de ez van, egyszer majd veszek a kínaiban egy giccses koronát, és a fejemre teszem, hogy a Lúzerek Királynőjévé koronázzam magamat, de ideje visszatennem a fókuszomat a problémára.
Az idő megy, már dél is elmúlt, akkor nézzük az albérleteket. A csoda ott van az orrom előtt. Kemény 40 ezer forintért valaki felrakott valamit, na ez a lélektani határom, mert ezt ki tudom fizetni, igazából nem is tudom, miben reménykedtem, de úgy tűnik, vannak csodák. Felhívom a számot, egy kedves hölgy veszi fel, akivel azonnal megegyezek és kikönyörgöm, hogy másnap mehessek.
Jézusom, mi történik itt? Gödöllőre fogok költözni? Egy hölgy fölé a háza felső szintjére? De hogy viszem át a cuccaimat? Vannak itt már bútorok, szekrények, rengeteg ruha, edények stb.
Másnap 8x fordulok Gödöllő és Veresegyház között. A rozzant bérautómban nincs légkondi, a műszerfal 43 fokot mutat. Szakad rólam a víz, de mégis valami hajt, és mintha transzállapotban lennék, csak hagyom, hogy a testem pakoljon, cipekedjen, húzogassa a kisszekrényeket, amik pont beférnek a kocsiba, ha nem hajtom le a csomagtartót. Valami elképesztő boldogság önt el, amikor a poros, koszos, régi, szocialista bútorokkal berendezett lakást elfoglalom a családi ház felső szintjén.
A hölgy olyan, mint egy idős angyal, olyan szeretettel fogad.
Minden tiszta por, érződik, hogy évek óta nem lakott itt senki, az egyik szobában felismerem azt a kanapét, ami még az apai nagyanyámék hidegszobájában is volt.
Megállt itt az idő, de majd én életet lehelek mindenbe.
Lehuppanok a kanapéra, ami látható port vet a levegőbe, de a szálló porszemek is csillogó fénynek tűnnek abban a pillanatban, amikor megírom Timinek az üzenetet, hogy eljöttem.
Szabad vagyok. A mosolyom mögött már ott a huncut humor, hogy ha ezt megoldottam, akkor minden meg fog oldódni. Eldőlök a kanapén, mert tudom, hogy a porszívózás után itt fogom most álomra hajtani majd a fejemet. Bekapcsolom a régi tévét is, hogy az otthon hangulatát imitáljam, és a 2012-es olimpiai közvetítés monoton hangját hallgatva felnézek a plafonra, majd hangosan beszélve valakihez, valamihez vagy talán a saját jövőbeli énemhez elmondom, hogy:
Én ennyit tudtam a nagy akarásommal, most átadom a stafétát, a kontrollt, innentől ti jöttök, én belelazulok!
Ahogy mindezt a saját hangomon kimondtam, valami megmagyarázhatatlan nyugalom lett úrrá a testemen és hirtelen megéreztem a csipkefüggönyön áttűnő napfény illatát.
Ma már tudom, hogy ez volt az első igazi pillanat, amikor a saját lelkem kezébe tettem vissza az életem irányítását – és lehet, hogy ahogy olvastad, benned is megmozdult ugyanennek a belső stafétaátadásnak a kezdeti, és egyben legfontosabb pontja.