Tiszta kapcsolódás
Már majdnem 11 óra van, aludnom kéne, de beszippant ez a történet. Valahogy visz ez a könyv és minden női témát az arcomba tol finoman. Megérint, de csak úgy, hogy a saját tempómban hozzam fel a mélyből azt, ami még rozsdás, amit a lelkem óceánja hínárral, homokkal rejtett el, hogy védjen. Megállok, mert tényleg aludnom kéne és érzem, hogy nem is tudok most többet befogadni, bármennyire is áramlok a történésekkel így az elalvás előtti szokásos könyvolvasásom közben.
Ahogy merülök el a sorokban, az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején élt hölgyről szóló történettel párhuzamosan fut egy másik mozi a teremben és a fejemben. Tudtam, biztosan tudtam, hogy az üknagyanyám és azt is, hogy van valami kincs nála, amit vissza akar adni nekem.
A jelenem valósága stabilan élhető már az érzékelésemmel, és biztonságban tudok ebben az életemben is élni úgy, hogy sokszor sok dimenzióban ott vagyok az emberi agyam által érzékelhető módon is.
Már biztonságos és stabil az, amikor a tudatommal egyszerre élem a jelenben a földi létet, minden áramlik és közben több szálon egyszerre teszem a dolgomat máshol is.
Pár 10 éve (de lehet, hogy pár éve is) biztos, hogy egy zártosztályon végeztem volna, ha valakinek erről mesélek. Manapság is nehéz szavakba önteni és azt is, ha a lényem kapcsolódva a „munkám” során a másikkal egy nyitott és tág tudattal mutatja meg a dimenziók, lehetőségek, történések sokaságát, az energia mintázatokat, szálakat, a lélek minőségét és útját. Egy dolgot tehetek, tisztán jelen lehetek és a tiszta jelenlétből láthatja meg a lélek önmagát máshonnan, ahonnan természetes a gyógyulás, a szabadság, és mindaz, amire egyre inkább emlékszik, ahogy az emberi test is belesimul a magasabb frekvenciákba.
Ahogy az üknagyanyám sorsának szele megérintett, egy mély fájdalom futott át a szívemen. Valami, ami még szavakkal nem formálható, csak ízlelgetem, kóstolgatom magamban és felkészítve a testemet a biztonságos alvásra álomba zuhanok.
Izgalmas, ahogy felteszem néha a kérdést ébredés után sokszor, hogy ezt az életemet ki álmodja?
Melyik életben alszom el, hogy most ebben ébredjek, és ébren álmodjak és tapasztaljak?
Manapság, egy jó ideje jó felébredni. Az agyam már nem a programok foglya, már nem szorítja a testemet a sok energia, amit hoztam, örököltem, kaptam, tanultam.
Már szabadon formálom és finoman élem még a fel-felbukkanó rejtett dolgokat a hínár és homok alatt. Ilyenkor a rozsdás kincsek, mint a lelkem gúzsba kötő programjai, úgy kerülnek az óceán felszínére, mint egy rég elfeledett, elsüllyedt hajó maradványai. Lassan, nehézkesen, de látva azt, hagyom, hogy elkezdjen a felszínre jövetellel fodrozódni a felszíni víz is.
A reggeli szokásaim után a megszokott módon indul a nap és ahogy a konyhába érek, megérzem a fodrozódó lélekvíz érintését.
A lányom, a nagyobbik, aki már az érkezésével is az anyaság, a nőiség mély sebeit fakasztotta fel és gyógyította, megérez rajtam valamit és a tökéletes időzítés pillanatában egy jelentéktelen, hétköznapinak tűnő témában kifejti a véleményét. Nem azt, ami egyezik az enyémmel, az anyjáéval, hiszen már tini, bontogatja amúgy is a szárnyait. A mondata hozza felszínre az elsüllyedt hajóm rozsdás darabját. Azt, amit a lelkem már nem akar rejtegetni.
Egyszerre egy óriási energiahullám megy át rajtam, és a testemet elsodorja az évszázaddal korábban megélt fájdalom. A hangom megváltozik, a gyomrom remeg az idegtől és szinte üvöltve mondom ki a térbe, hogy:
Elegem van, hogy engem senki nem értékel, nem veszi észre, hogy mennyit teszek, hogy néha mennyire elfáradok. Csak a hibáimra hívjátok fel a figyelmet és igazságtalannak érzem azt, hogy egy láthatatlan senki vagyok és jobb lesz, ha elmegyek, mert rám semmi szükség.
Ahogy kimondom, a bekapcsolt idősík energiája megmutatja ükanyám sorsát. Aki mérhetetlen fájdalmat, szomorúságot és kimerültséget cipelt. Akit nem csak elhagyott az anyja, de ő is a fájdalomban kimerülve elhagyta a gyermekeit, lélekben biztos. A szegénység, a küzdelem, a láthatatlan, teret tartó ősi nőerő, az elfojtott női fájdalom tör fel az én hangom által. A menekülés, a tehetetlenség energiája, amit generációk vittek és örökítettek utána még, hogy ezt a terhet most letegyem.
A helyzetet a tudatom végig kívülről látja. Látja, ahogy a stresszben lévő testben kiordítom őseim fájdalmát, majd amikor megtörténik a transzformáció a monológot azzal zárom, hogy köszönöm, hogy végigmondhattam, így ezt a terhet ti már nem viszitek tovább, ez az ükanyám terhe volt.
A lányom pedig csendben szeretettel tartva a teret ehhez, azt válaszolja: Tudom, anya!
Látom, és érzem, hogy nem újabb traumák jöttek létre a megélt pillanatok által, hanem tisztán kapcsolódva lelkek gyógyultak, lehettek jelen biztonságban egymással, egymásért úgy, hogy ebben a térben a test is meg tudta engedni, hogy láthatóvá váljon a fájdalma, amit csak azáltal tud kivezetni, ha biztonságban felszínre hozhatja.
A tér pillanatok alatt esik szét és rendeződik vissza, ahogy a mosogató felé fordulok, miközben a reggeli is készül, mert a földelten stabil állapotban a testem már képes átvezetni örömteli földi életet élve is világok, generációk fájdalmát, hogy a megtisztult energiatérben egy új világ épüljön nekem, a családomnak és az emberiségnek is.
A következő pillanat már a tisztult tér boldogabb, harmonikusabb és magasabb frekvenciáján hozza azt, hogy egy meghittebb és közelibb lélekkapcsolódás jön létre a lányaim és köztem. Mintha mi se történt volna, kedves, szeretetteli hangnemben ülünk le reggelizni és beszéljük meg az iskolai dolgokat indulás előtt.
Ők is nők. Lányok, akik örököltek, visznek mintákat, vannak elsüllyedt hajóik. De, amit együtt tudunk felszínre hozni, azt már sem nekünk, sem a mögöttünk, sem az utánunk lévőknek nem kell már kiásni az óceán mélyéről. Dimenziók, életek alakulnak át ilyen földi pillanatokban. Kapcsolatok, jövők változnak meg egy olyan helyzet által, amiben mindenki szabadon lehet az, aki. Tisztán kapcsolódhat. Nemcsak magához, de biztonságban a másikhoz is, aki lehet, hogy triggerként, lehet, hogy a tiszta tér megtartójaként van jelen a kincs felszínre hozatalánál.
Most állj meg egy pillanatra. Lélegezz. Hagyd, hogy a sorok energiája átjárjon és pár perc múlva lassan engedd bele magadat a következő sorok energiájába.
Van egy pont, amikor már nem ugyanúgy kapcsolódsz, és ezt nem biztos, hogy azonnal észreveszed.
Talán csak egy pillanatban tűnik fel, egy beszélgetés közben.
Egy érintésnél, egy tekintetben, vagy akkor, amikor valaki mellett egyszer csak teljesen nyugodt lesz a tested.
Nem azért, mert a másik „meggyógyított”.
Hanem mert megszűnt benned valami régi feszülés.
És lehet, hogy most először érted meg igazán:
a tiszta kapcsolódás nem birtokol.
Nem akar kalitkát építeni a szeretetből, nem akarja megállítani az időt, és nem akarja örökre rögzíteni a pillanatot.
Mert már nem félelemből kapcsolódik, hanem jelenlétből.
És ez teljesen más minőség.
Korábban talán észre sem vetted, mennyi mindent vittél bele emberi kapcsolatokba tudattalanul.
A hiányt.
A bizonyítás vágyát.
A megmentést.
A megfelelést.
Azt a reményt, hogy valaki majd leveszi rólad önmagad súlyát.
Azt, hogy ha olyanná válsz, amire a másik vágyik, akkor fenntartható lesz valami erővel, mert nem akarsz lemenni a mélybe és felszínre hozni a kincseket.
És ez nem hiba volt, egy emberi megnyilvánulás csupán. Az út része sokszor.
Mert így tanultunk kapcsolódni.
De egy ponton valami elkezd letisztulni benned.
És már nem azért vagy jelen valaki mellett, hogy kitöltse a hiányodat.
Hanem azért, mert jó együtt létezni, egyszerűen, szabadon.
És ebben a szabadságban nincs közöny.
Sőt.
Talán most először tud igazán mély lenni a kapcsolódás.
Mert már nem a félelem tartja össze.
Nem a jövő ígérete.
Nem a múlt emléke.
Nem az, hogy ki minek nevez valamit.
Hanem az a jelen, amit együtt megéltek.
Tisztán.
És ezekben a pillanatokban valami egészen különös történik.
Mintha megszűnne az idő.
Nem akarod siettetni a következő pillanatot.
Nem akarod megállítani azt, ami van.
Nem félsz attól, hogy egyszer vége lehet, és attól sem, hogy mi lesz a következménye annak, ha igazán önmagad vagy.
Mert először nem a megtartásra figyelsz…
hanem a megélésre.
És talán ez a szeretet egyik legtisztább formája.
Amikor nem szorít össze, nem követel, nem akar formálni vagy irányítani.
Hanem hagy létezni.
Teljesen.
És ebben a térben már nem szerepek találkoznak.
Nem a múlt sebei.
Nem az identitások.
Nem azok a verziók, akik túlélni próbáltak.
Hanem valami sokkal csendesebb és igazabb.
Két ember.
Két jelenlét.
Két lélek, akik egy pillanatra ugyanabban a térben lélegeznek.
Szabadon.
És talán mindig is erre emlékeztünk mélyen.
Nem az örökkévalóság ígéretére.
Hanem arra az egyetlen pillanatra,
amikor valakivel együtt teljesen önmagad lehettél.
Mert végül talán nem az a legnagyobb csoda, hogy valaki megérkezik az életünkbe.
Hanem az, amikor mellette mi is megérkezünk önmagunkba.
Most maradj kérlek még egy-két percig ebben a térben, hogy még inkább emlékezzen a tested is arra innentől, hogy aki téged „lát” amellett mindig lehetsz az, aki igazán vagy.