Ahogy lenézek az ágynemű virágos mintázatára és megpillantom a hirtelen beszívódó könnycseppet, kicsit jobban leszek. Itt ülök már nem tudom mióta, és csak sírok önkívületi állapotban ebben a korántsem szexi pizsamában, törökülésben, és remeg a testem. Napok óta nem mostam hajat, és utálok tükörbe nézni. Egy rémet látok, pedig olyan gyorsan lementek a kilók is a szülés után, de hiába fogytam vissza 63 kilóra, azt sem tudom, ki az, aki most visszapillant rám.
Kezdek megnyugodni, de még potyognak a könnyeim. A tehetetlenség olyan szinten az élettársam, hogy azt hittem, miután Ferit megismertem, hogy vége. Hogy vége a pokolnak, annak a kínnak, amit még Lacinak sem kívánok, de ha kívánnám is, már hiába, hiszen tavaly meghalt.
Emlékszem a pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy hosszú évek után újra találkozom vele és lerendezzük a dolgokat, mert éreztem, hogy Feri olyan tisztalelkű, hogy más, mint amiben eddig voltam, és hogy le kell zárnom dolgokat, ha nőként is egy szeretettelibb úton megyek már tovább és közös jövőt szeretnék vele.
Cikáznak a gondolataim. Most, ahogy térek vissza a jelen valóságába, még kalandoznak a múltban, a jövő felé meg pillantani se merek, mert nem látok mást, mint azt, hogy nincs hatalmam a dolgok felett ismét, mintha minden nagyobb lenne nálam, de ez amúgy lehetetlen baromság, de úgy tűnik, az agyam még tele van ezzel a sok földi programmal, a testem meg még mindig csak vonszolom végig a mostani idővonalon, hogy kikeveredjek ebből a dzsungelből.
Amikor tavaly párszor normális hangnemben lehetett már Lacival beszélni, és sikerült elérnem, hogy az utolsó céges dolgot is lerendezzük, mintha valami őserő szállt volna meg, felhívtam és a harci amazon énem mélyemlékeiből erőt merítve találkozót kértem tőle a West End-be. Ezt, amire készültem, csak nyilvános helyen lehetett megtenni. Végre… végre nőként ki akartam nyitni a számat, hogy hallja az igazi hangomat, hogy megszabaduljak az elfojtott érzelmeim mindazon mázsás súlyától, ami miatt azt éreztem, hogy a múlt leláncolja és fogva tartja a viharvert hajómat egy elhagyatott kikötőben.
Ahogy most a zokogáshullám szépen csillapodik, látom magam előtt az arcát, amikor kedvesen leültem, de aztán megnyitottam a poros és elásott palackot a szívem mélyén, hogy a dzsinn olyan erővel tudjon a nyüzsgés zajában előtörni, hogy arcára fagyjon a mosolya annak, akit évekig a szenvedésem forrásának tartottam. Éreztem, ahogy lefagy, majd összeomlik és a nagy darab, sokak által Istenként tisztelt, üzletileg önmagát Keresztapának beállító monstrum egyszer csak elkezdett sírni.
Jött minden, amit évekig elfojtottam, a hazugságok, az életem tönkretétele, hogy bűncselekménnyel elvette tőlem azt a házat, amit mindent eladva a közös jövő érdekében vettem, hogy kis híján az utcára kerültem, hogy olyan irányba terelt a „szerelemre”, a „fejlődésemre” hivatkozva, aminek a szégyenét és bűntudatát még hordozom, és ki tudja, képes leszek-e kiheverni mindazokat a tapasztalatokat, amiket a „privát party”-kon szereztem másokkal együtt. Majd éreztem, hogy jöhet az utolsó döfés, és mélyen a szemébe nézve elmondtam neki, hogy ha már ilyen nagy spirituális hatalmasság, akkor elárulom neki, hogy ha meghal, akkor nem én fogok neki tartozni, hanem ő nekem.
Majd felálltam és eljöttem.
Soha többet nem beszéltem vele, nem vettem fel a telefont, és két hét múlva kaptam a hívást, hogy meghalt. Megállt a szíve, ahogy kilépett annak az irodának az ajtaján, ami a közös házunk lett volna.
Megkönnyebbültem, és tudtam, hogy most fogjuk majd tudni lerendezni azokat a szálakat, amiket életek óta tekerünk, húzunk. Akkor még nem sejtettem, hogy az anyaság bonyolultabb gombolyag lesz, mint a vele kapcsolatos fonalak.
Kezdek megnyugodni, lassan már csak szipogok, és a könnyem is elállt. Ennyi emlék, ennyi minden, néha azt érzem, hogy összeroppanok, pedig párszor már eldöntöttem, hogy megyünk tovább, csinálom. András bá persze, a bitang, megmondta 2 éve, hogy nagyon nehéz lesz az első bő 10 év, lehet, hogy csak ez is egy program lett az agyamban, nem tudom, az biztos, hogy kurva nehéz. Anyának lenni nehezebb, mint bármilyen anyagi nyomást és a szerteágazó szexuális élmények miatti szégyent elviselni.
Sose gondoltam volna. Olyan természetes volt, hogy Annie jön, hogy lány. Éreztem, amikor a lélekszál a testembe csatlakozott. De hát tudom, ezen a Földön csak arra számíthattam, amit az agyam mintaként beszippantott, meg megélt, hát jó kis csomag na, majd egy koktél mellett elbeszélgetek pár tanácsban a társaimmal, hogy ezt mégis hogy sikerült nekem bevállalni, és miért csak negyvenöt éves korom után jön el az időm. Fantasztikus. Tavaly, amikor az angol üzleti képzésen megtartottam az előadást, ott is elmondtam, hogy érzem, hogy nekem majd mikor jön el igazán az időm. Néha keveredik az agyam azzal, amit érzek. Most ezt programozom, vagy honnan érzem? De akkor is ezt érzem na. Mondjuk lehetne kicsit könnyebb addig is.
Felállok és elvonszolom magamat a fürdőbe, hogy legalább az arcomat megmossam. Ferire nem számíthatok úgy, ahogy szeretném, mert hiába üvöltök, sírok, tombolok, olyan, mintha lefagyna az érzelmeimtől és csak van, csak néz, és kimegy a szobából. Annyira szeretem, de tényleg ilyen egy igazi férfi? Érzem, hogy milyen mélyen szeret, hogy vonzódik hozzám és én is őhozzá, de valahol mélyen mégis azt érzem, hogy hiányzik belőle valami, amire vágyom. Nem baj, majd olyanná teszem. Tényleg csak pár dolog, és majdnem tökéletes az egész. Bár néha azt érzem, hogy magamat győzködöm, hogy miért is jó az, ami nem. De néha annyival könnyebb hazudni magunknak, de már tudom, hogy előbb-utóbb mindennel szembe kell néznünk. Minden téren. De akkor is szeretem és a gyerekeim apja, és különben is végre van családom. Itt a Földön ez a legnagyobb érték mindenki szerint.
De akkor miért ilyen nehéz beilleszkedni Feri családjába?
Olyan, mintha be kéne közéjük passzíroznom magamat, pedig más vagyok, máshogy látok, más dolgokat éltem meg. Ők valahogy olyan összetartók, de nagynak érzem magamat hozzájuk. Nincs rá jobb szavam.
Az én világom nagyobb. Sokkal. Elmondhatatlanul. De ha férjet, családot akarok, akkor úgy tűnik, itt kompromisszumot kell kötni. Hát nem tudom ez nekem hogyan fog menni, egyelőre próbálok alkalmazkodni. A közös élethez, az ő szokásaikhoz. És hát anyám és sok más nő is a férjét támogatta, abban meg jó vagyok, hogy más bizniszét felfuttassam. Laciét is felfuttattam. Feri jó ember, akkor tegyem már a családomba az energiát, nem? Most nem értem mi van velem, de szomorúságot érzek, mert annyi mindent megteszek, és valahogy ebben az egészben mintha én sehol sem lennék, de most amúgy is a gyerek az első, anya lettem. Mégis azt érzem, hogy ez az anyaság plusz egy terhet hozott, mintha tartanám a férjemet, a családját, most már a saját gyerekemet is. Engem ki fog tartani? Ez a nők sorsa itt a Földön? Mert már sokszor bántam, hogy miért női testbe születtem, de most mintha a világ súlyát is nekem kéne vinnem.
Ahogy az arcomat megmosom és felnézek a tükörbe elönt a reménytelenség, hogy soha a büdös életben nem leszek az, akinek belül érzem és látom magamat. Itt vagyok egy fél éves kisbabával, egy apával, együtt élek az anyjával, az apjával egy félkész és olyan házban, aminek egyetlen szeglete sem engem tükröz, naponta sírok a földön lévő matracon a félig üres szobában, és mindenkitől csak azt hallom, hogy adjak hálát, hogy egészséges a gyerek, mert persze angyalom alig két kilóval született és mindenki sajnált, én meg szégyelltem ott is magamat, hogy arra sem vagyok képes, hogy kihordjak normálisan egy gyereket, mert valami volt a köldökzsinórral és nem fejlődött rendesen.
Az kit érdekel, hogy én hogy vagyok?
Egyszerűen nem bírom tovább, és a múlt heti események után még inkább azt érzem, hogy csak zuhanok, már magam sem tudom, hogy hova. Végig stresszeltem a terhességet, bekapcsolt az összes életem traumája, és tudtam, hogy nem tudom kitolni magamból a gyereket, ha kényszerítenek, akkor sem, és tudtam, hogy a császár az én utam, még jó, hogy a doki is ezt támogatta. Végig bőgtem két hetet a kórházban a koraszülött osztályon, miközben 3 óránként fejtem literszám a tejet (az legalább ment), hogy az egész osztályt én tápláljam, majd az elmúlt fél év pokla anyósommal és ezzel az anyaság cuccal, hát ember legyen a talpán, aki bírja.
Anyám tudom, hogy érez és lát mindent, nem véletlenül nem szeret nálunk lenni és mindig ideges. Engem meg az idegesít, hogy ő ideges, szóval jó kis páros vagyunk, amikor itt van, és persze tudja, hogy utálom anyósomat.
Ez a bitang boszorkány, hú, hát nem szép persze, de nem nyomhatom el az érzéseimet és magamnak legalább annak hívom végre, aminek akarom és aminek érzem, hát komolyan tönkre vágja az életemet.
Laci, Natali ehhez képest kispiskóta, de az is lehet, hogy ők küldték rám. Mekkora egy barom vagyok, hogy belementem ebbe az együttlakásba, de valahol mélyen ezt súgta a szívem. Lehet, hogy már a szívemre se hallgathatok? Na, hát most már komolyan, hány szervemet cseréljem ki? Fél nap alatt regeneráltam magamat a császár után, mindent kicseréltem már, amit lehetett a drog után, de a szívem a lényem portálja, azt csak fizikailag tudtam machinálni, de most az energetikai szívemet is megkérdőjelezem? Hát most már tényleg baromira elegem van ebből az embertestben kínlódásból itt a Földön. Nem lehetne, hogy úgy csináljam a dolgomat, hogy nem kell test? Akkor nem látna anyósom sem.
Amilyen tudatszinten van, tuti, hogy nem, aztán legalább szépen békén hagynánk egymást.
Mi a tökömnek kellett nekem bemennem abba a szobába múlt héten? Miért? Ahogy nézem az arcomat tükörben, elkezdek mély levegőket venni. A légzés mindig segít, szinte fizikálisan is próbálok levegőhöz jutni. Hirtelen meghallom a gyereksírást a földszintről és azonnal bekapcsol az a semmihez nem hasonlítható ösztön, ami világokat átölelő melegséggel önti el a szívemet, ugyanakkor az agyam hirtelen még erősebb stresszbe kapcsol.
Valahogy belül érzem, hogy jó anya vagyok, de nem tudok úgy élni, ahogy szeretnék, nem azok a tárgyak, élmények vesznek körbe, és mintha mindent ennek a csöpp léleknek rendelnék alá, és sikoltozok belül, hogy rab vagyok, hogy hol a szabadságom, hogy én nem erre számítottam, nem ezt akartam. És a babaillat pillanatai rendkívüli sebességgel és amplitudóval váltanak át olyan lelki mélységekbe, amiből nem tudom, hogy hogy lesz kiút. Most is 8x keltem éjszaka, a gyerek a mellemen lóg szinte egész nap, kész csoda, hogy most volt egy órám, hogy anyám itt van, de annak is a nagy részét végig bőgtem az igénytelen külsőmmel.
És szétszakad belül minden, hogy mit fogok csinálni, ha anyósom hazajön a pszichiátriáról.
Bárcsak ne jönne!
Istenem, tényleg ezt kívánom! Leszarom, hogy itt a Földön azt gondolják, hogy ezt nem szabad, meg régen azt hittem én is, amikor hittem az itteni dolgoknak, hogy ez átok. A francokat átok, ezt érzem és kész. Igazán nem érdekel már a sok hülyeség, amit olvasok és hallok az ilyen témákban, mert idehívnám az összes nagyon motiváló könyv íróját, hogy gyere anyukám, ja bocs, apukám, – mert az összes ilyen cucc nagy részét, ahogy láttam, férfiak írták az elmúlt évtizedekben, – és most akkor vedd át ezt itt, amit én osztottam magamnak, aztán meglátjuk, hogy hova jutsz vele a sok motiváló mondatoddal, meg közhellyel.
Megnézném, hogy mit kezdenének a nagyokosok egy olyan helyzettel, amikor egy fél éves gyerekkel a kezedben benyitsz anyósod szobájába, aki látszólag alszik, próbálod felébreszteni, viccesen a gyerekkel is, mert indulni kéne a vizsgálatra, amit te szerveztél le neki, hogy megfelelj, hogy végre jobb legyen a viszonyotok, hogy barátnőzz vele, hogy a gyerekednek egy boldogabb jövőt teremts azzal, hogy nem utálatos és gyűlölködő légkörben nevelkedik, szinte feláldozod magadat, és hirtelen meglátod az éjjeliszekrényén a széttépett gyógyszeres dobozt, amin egy búcsúmondat van, és realizálod egy másodperc alatt, hogy öngyilkos lett és begyógyszerezte magát. Na, motivációs trénerkéim, mit csinálnátok, amikor amúgy is szülés után depresszióban kínlódsz, mint utóbb beazonosítod, éjjel 8-12x kelsz, a gyerek a melleden lóg egész nap, üvöltenél a tehetetlenségtől, majd mindezekbe belecsöppen egy ilyen helyzet, amiben a párod hívja a mentőket, akik 40 perc után belibbennek, majd a nappali közepén és a szobában elrendezik a dolgokat úgy, hogy utána te takaríthatsz, és közlik veled, hogy de jó, hogy megtaláltad, mert kb. fél órája lett volna hátra?
És megnézném, hogy a nagy hurrá, happy, you can do it előadás után mit mondanának, ha megkérdezném, hogy mi van akkor, ha én azt érzem, hogy nem, nem volt jó bemenni és megtalálni, és bárcsak ne tettem volna, akkor én szar ember vagyok, vagy csak egy emberi testben élő lélek, aki tisztán és őszintén vállalja, hogy egy adott helyzetben mit él meg?
Mikor lennék jobb ember? Ha jónak akarnék tűnni, vagy ha igaz lennék önmagam és mások előtt is?
Van még 5 hetem eldönteni, hogy mi legyen. Múlt héten Feri úgy jött haza, hogy 6 hétig bent lesz. Istenem, mi lenne, ha nem 6, hanem 60 hét lenne? Elmegyek és átöltözöm inkább, mert lebüfizett a gyerek még reggel. Próbálok sietni, mert tudom, hogy ha felsír, akkor nem kell neki 5 perc, és torka szakadtából fog ordítani, amíg a cicimre nem kerül.
Imádom, amikor szoptathatok. Akkor vele és nyugalomban vagyok.
Mintha megszűnne a valóságom és egy másikba csöppennék, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy kell itt a Földön anyának lenni, csak jön belőlem valami ősi erő, amire emlékszem, de nagyon sok helyzetben másfelé visz, mint amit itt mutatnak és csinálnak. Nem tudom elképzelni, hogy nem a gyerekkel alszom, érzem, hogy vágyik a közelségemre, hogy ez biztonság neki és azt is, hogy öntudatos lélekként afelé terel, hogy az őserőmmel menjek ebben a folyamatban, ne megszokott módon, ahogy mások csinálják.
Azért jó lenne többször hajat mosni. Mintha abban a pillanatban, amikor megmoshatom a hajamat, a nőt is megérezném magamban, nem csak az anyát és egy elhanyagolt testbe szorult lelket.
Ahogy a lépcsőn haladok lefelé, lassítom a lépteimet, húzom még az időt, hogy felkészüljek arra, hogy kapcsolódnom kell. Anyámmal, Ferivel, a gyerekkel. Apósom nincs itthon, amúgy is csak havi 2 napot van nagyjából, hiszen neki van igaza, éli világát kamionosként, de mindig szenvedésnek adja elő.
Ő szeret szenvedni és panaszkodni is. Valahol belül jó lélek, de elképesztő milyen mintákban van. Igazából nem nagyon érdekelte, hogy anyósom ki akarta vonni magát ismét a forgalomból. Mintha ez már családi hagyomány lenne. Nem tudom hány éve próbálta először pont apósom nőügyei miatt, most meg ami a legjobban fáj, azt mondta sógoroméknak, hogy miattam lett öngyilkos, mert nem engedtem a gyerek közelébe.
Hogy mi vaaaan? Miattam? Úgy, hogy amióta hazahoztuk a gyereket, le se lehet szedni róla és mindenbe beleszól? Próbáltam mondani Ferinek, hogy bekapcsoltak az anyjánál az előző életek és ok, hogy amióta itt lakom, jobban van, de mégiscsak pszichiátriai kezelés alatt áll, és nem normális az, hogy néha azt hiszi, hogy az én gyerekem az ő gyereke. De mintha a semmibe kiáltanék. Nem érti azt, amikor úgy beszélek, aki igazán vagyok. Csak a földi nyelvet érti és még a barátnőm is mondta, hogy mellém amúgy is földelő férfi való, mert stabilizálni kell. Lehet, hogy igaza van, de mégis úgy vágynék arra, hogy férfiként vele is tudjak igazán az lenni, aki vagyok és ne kelljen a földi női szerepekbe energiát tennem, hogy jó házasságom legyen.
Mindenesetre szétrobbant az agyam múlt héten, amikor anyósom már nem a detox osztályon, hanem a pszichiátrián volt, én fürdettem a gyereket és Ferit hívták a sógoromék, hogy bent voltak nála, és azt mondta, miattam akarta megölni magát. Na akkor majdnem összepakoltam és elmentem innen a gyerekkel. Üvöltöttem, tomboltam. Anyám is itt volt és mint gyerekkoromban egyszer 5 évesen, kimentem az ajtón, hogy elmegyek. Akkor a tízemeletes ház előtti fa alatt megbúvó padon találtam menedéket, most a saját szívemben, amikor az udvaron egyszer csak megjött az érzés, hogy nem mehetek el.
Nem menekülhetek el. Valami miatt maradnom kell és ezzel teremtem a legjobb jövőt magamnak és a gyereknek is. Tudtam, hogy bitang nehéz lesz, és még most sem vagyok biztos benne, hogy az érzelmi kitörésem után most ez jó döntés, de ha a gyereket nézem, igen. Milyen mélyen belém van kódolva, hogy a gyereknek legyen jó. Valahogy itt a Földön ez a divat, de azért bennem vannak kételyek ezzel kapcsolatban, mintha kezdenék emlékezni, hogy nem ez mély igazság, de most ez csak egy pillanat volt, jobb lesz, ha készítem a mellemet, amúgy is feszül már, hogy végre újra a szoptatás világába menekülhessek.
Anyukám a karjában ringatja a síró gyereket, ránézek és érzem, hogy ez egy fontos pillanat. Ő is anya. Az én földi anyám.
Sokszor egymásnak esünk, egymásnak feszülünk, de most a lelkét érzem meg, hogy sír a lelke, és az enyém is. Sír, mert érzem, hogy szeret, hogy boldognak akar látni, hogy érzi, hogy mennyire erős vagyok, de ő sem látja a kiutat.
Én már nem erős akarok lenni, én már csak szeretném azt a végtelen szeretetet megélni, ami a szívemben van a világ iránt, még ha ilyen kegyetlen is velem.
Ott, abban a pillanatban nem tudok haragudni, sem anyámra, sem a gyerekre, akire kivetítem mostanában a szabadságom elvesztését és a szenvedésem egy részét, sem magamra, sem pedig anyósomra, mert mindannyian hordozunk valamit, valami olyat, ami mélyen eltávolított minket nőket attól a világtól, amire teremtve, kódolva vagyunk, attól a mély és szabad női erőtől, ami nem szenved, nem rab, nem alárendelt, hanem a fényében szabadon ragyogva fényként tud kapcsolódni más nőkkel és ezáltal az egész világgal.
Ott, abban a pillanatban valami megváltozik bennem.
Valami, ami már érzem, hogy képessé tesz arra, hogy mást és máshonnan lássak a velem történtekben, hogy meglássam anyósomban azt a fájdalommal terhelt, tehetetlen lelket, aki bennem csak magát látta tudattalanul is, hogy meglássam azt, hogy bármennyire is szétfeszített a tehetetlenség fájdalma negyedórája a sírásban, minden, de tényleg minden mozzanat most ahhoz az élethez vezet, ami a szívemben van, még akkor is, ha a földi dimenzióban ez lehetetlennek tűnik. Ott abban a pillanatban megéreztem, hogy már nem az erő, hanem az igazság vezet tovább az utamon.
Átveszem az arcomon már szelíd mosollyal a gyermekemet és boldogan ülök le arra a kanapéra, ami már nem az elégedetlenséget, hanem a hálát váltja ki belőlem ebben a dimenzióban, hogy megpihenhetek rajta, és emberként, anyaként élvezhetem a gyermekemmel töltött illanó pillanatot a jelen valóságában.