Egyszer, évekkel ezelőtt majdnem hozzám került egy könyv.
Már a címében is benne volt, hogy kvantumugrás, de korántsem kvantumenergetikai témákról írt az író, sokkal inkább valami olyanról, ami a saját látványosnak tűnő életút bemutatásaként némi figyelem és csodálat utáni vágyakozás volt.
Nem kértem. Visszamondtam a rendelést. Mert nem akartam tovább terhelni az akkor már túlságosan is terhelt elmémet azzal, hogy megint arról olvasok, hogy másoknak megy, meg mekkorát „kvantumugranak”, meg szárnyalnak, meg én meg csak itt, meg ott tartok stb.
Valahol belül nyugalomra vágytam.
Arra, hogy valaki, akár én saját magamnak azt mondjam, hogy figyelj, lehet, hogy most nehéz, vagy feszült vagy, de hidd el, minden rendben van így is és nem kell kvantumugranod sehova.
A stressz akkoriban annyira elsodort, hogy kósza emlék volt már csak az, amire belül mélyen emlékeztem, a tudásom, az érzékelésem, az energiám. Nem vettem észre, hogy csak túlélek.
Mindent. Az anyaságot, a látszólag boldognak hitt és tettetett házasságomat, a hurráoptimista marketingkurzusokat, és mindent. Volt erőm így is, de azt éreztem, hogy nincs összhang. Nincs összhang sem a távoli vágyaim, sem a testem, sem a fizikai valóságom közt.
Mint egy félig tudathasadt állapotban élve, a három dimenzió tömegbe belesimuló mintáival csak úgy sodortam magamat az élettel és néha-néha elővettem az időközben felgyűlt csillogó, mintás és egyéb füzeteket, amikbe a ritka pillanatokban felbukkanó érzeteimet leírtam.
Mintha egy jövőbeni én fogta volna a ceruzát és a tollat, majd amikor a füzetet becsuktam, jött a visszakapcsolás a szűk valóságba, a túlélő, és mindent kergető, de mélyen még reménykedő hétköznapokba.
Emlékszem arra a pillanatra, amikor meghoztam azt a döntést, hogy minden racionális érvem ellenére, részt akarok venni Dispenza svájci, három napos rendezvényén.
Akkoriban ő volt az, aki a füzeteimen túl valami időn és téren túli reményt sugallt mindig felém.
Mintha mindig is ismertem volna. Amikor először kezdtem hallgatni a sok-sok éve felvett kurzusát, a hirtelen rám tört emlékezés mélységét elfojtottam azzal, hogy pusztán bolondnak tituláltam. Egy különc bolondnak, aki, hogy képzeli azt, hogy én majd azzal töltöm az időmet, hogy a senkire és a semmire próbálgatok fókuszálni, na meg vicces módon behunyt szemmel a vállam és a fal közötti térre vagy éppen a két fülem közti résre a fejemben. Pár perc után ki is kapcsoltam a meditációját és a videót is, de csak nem hagyott nyugodni, hogy valami mégis van ebben a fickóban. Mintha beszélne hozzám, de lehet, hogy megőrültem.
Teltek múltak az évek és továbbra sem ugrottam kvantumot. Igyekeztem helytállni anyaként és a különc fickó még arra is rávett, hogy próbáljam angolul megérteni az anyagait. Akkoriban szembesültem azzal, hogy a fene nagy nyelvérzékem, ami szivacsként közvetített már korábban is német, angol és spanyolt is, tovaszállt életem mély bugyrokban eltöltött éveiben, és nemhogy nem értettem, de megszólalni meg aztán végképp képtelen voltam bármilyen nyelven a magyaron kívül.
Nesze neked kvantumugrás, én nem felfelé ugrándoztam a kvantumtérben, hanem inkább lefelé és kénytelen voltam feldolgozni, hogy az agyam sok-sok területét nem csak újra kell teremtenem, de át is kell kalibrálnom. Az emberi lét csodás folyamában ez sem ugrándozva, sokkal inkább döcögősen és szenvedősen ment eleinte, de a különc fickó anyagainak hatására elkezdtem egyre inkább motivációval szótározgatni a nem kevés idegtudományi kifejezéssel tarkított előadások mondatait.
Én inkább sétálgattam így a kvantumtérben és szorgos diákként írogattam a füzetembe a kifejezéseket és szavakat, hogy felirat nélkül is képes legyek érteni, amit mond.
És itt jött az első „ugrásom”, amikor a döntés megszületett a svájci úttal kapcsolatban.
Valami olyat éreztem, amit korábban akkor, amikor az életemet megmentő fordulat révén András bához, a gyógyítóhoz kerültem, és egy belül ismert világ tárult elém az emberi életem hálóján keresztül is.
Tudtam, hogy valami megváltozott azzal, hogy léptem, hogy döntést hoztam. Valami, ami belül egy olyan állapotot indított el, ami elkezdte átszínezni, élettel telibbé tenni a hétköznapokat. Az élet, az én életem utat tört magának úgy, hogy végig éreztem, hogy ez a különc fickó valahogy mindig segít, ha nem is úgy, ahogy emberként azt sokszor fizikai síkon megszoktuk.
Az „ugrás” az utazással megállíthatatlanná tette azt, hogy készség szinten is elkezdtem emlékezni arra, hogy mi is a valódi kvantumugrás. Dédelgettem, őriztem és erősítettem magamban. Nem kifelé trombitáltam, hanem megfigyeltem.
Megfigyeltem, hogy még inkább emlékezzek… még mélyebben, még tágabban, bízva abban, hogy egyszer csak összeér az, amire emlékezem, azzal, ami van, még akkor is, ha akkoriban ez reménytelennek tűnt. Az emlékezésem tere, világa vitt az utamon, míg a testem pedig nem élt – most már tudom – csak létezett a három dimenzió valóságában.
A feszültség, amiben éltem már nem általános stressz volt. Egy szakadék. Egy tátongó szakadék a kitágult tudatom és a megélt fizikai világ közt. És ez a feszültség, bármennyire is el akartam fojtani, egyre csak erősödött, ahogy a testem, az agyamon keresztül a szemem érzékelését befogadva szemlélte a világot.
Egyre inkább feszített, hogy
„Ha megváltozik a környezetem, akkor én is másként fogom érezni magam.”
Ez pedig egyre inkább csavarta bele az elmémet abba, hogy a belső világom majdani valósága után sóvárogva az „életet” a jövőbe költöztettem, a jelen pedig elkezdett élettelenné válni.
Kegyetlen és pokoli fázisába kerültem nem csak az életemnek, de leginkább az „ébredés”-nek, a tudattágulásnak nevezett állapotváltozásnak.
Hiába éreztem, tudtam belül, hogy ezen át kell menni, emberként a kínok kínját éltem át.
Elvágyódtam, jobban, mint valaha.
El innen a Földről, ebből a tudatom által korlátozottnak és fejletlennek ítélt valóságból, el innen a szenvedésből, abból, hogy nem az van, amire emlékszem, hogy fogyott a remény, hogy valaha is az lesz.
A gyerekeim voltak az egyetlen szál, ami a Földön maradást, mint jó irányt mutatta. Éreztem, hogy nem a menekülés az út, mint ahogy sokszor már megéreztem ezt életem során.
Éreztem, hogy a pokol tüze most szétéget, de valahogy mindig volt valami, ami továbbvitt.
Még akkor is, amikor a különc haverommal már a tágult tudattérben természetesen beszélgetve hisztiztem, ordítottam és sírtam, hogy én ezt nem bírom tovább.
Senkivel nem tudtam megosztani az élményeimet, mert azt láttam, hogy a gyerekeimen kívül nincs más olyan őrült, mint én. Meg az is felmerült bennem, mint korábban is sokszor, hogy igazából aki nem érti, hogy miről beszélek és mit élek át, az, akár szakemberként is valami betegségcímkét rakna rám, aztán nézegethetném magamat majd egy zárt osztály kórtermében begyógyszerezve, hogy valahogy próbáljanak „rendszerkompatibilissé” tenni.
A helyzet akkor kezdett megváltozni, amikor az agyamat elkezdtem a nem látható térben lévő mentoraim, segítőim támogatásával megváltoztatni.
Tudtam azt, hogy képessé kell válnom arra, hogy azt, ami velem történik, összhangba hozzam minden téren, a testemben és az emberi életemben is, különben elvágyódva fogom leélni az egész életemet.
Azt tudtam, hogy vissza már nem fordulok, nem leszek a programozott rendszer része, nem fogok és soha nem is tudtam belepasszolni semmilyen rám erőltetett keretbe, így a képet, a víziót és az energiát elkezdtem élővé tenni a jelenemben, a testemben és az agyamban.
A testem átalakítása sem volt kis munka, de az agyam volt a kulcs ahhoz, hogy a szívem és a traumáim meggyógyítása után az összhang, vagy koherencia egyik fontos résztvevője legyen.
Ahogy a folyamat haladt, ahogy alakult a testem és az agyam, a belső állapotom kezdett változni elsőként.
Még akkor is számottevő haladás volt ez, ha kívül ebből semmi, az égadta világon semmi nem volt látható a fizikai síkon.
Mintha egy screenshot készült volna az életemről és évekre ugyanazt a képet látta az agyam kivetítve.
Mondanám, hogy ez a pokol újabb fázisa volt, de már másképp.
Az elme pokla volt ez, hiszen megismertem az agyam minden rejtett zugát.
Hogy hogy készít jóslatokat a jelenből, hogy hogy érzékel, hogy szűri a valóságot, hogy kapcsol össze logikailag dolgokat és hogy gyárt le forgatókönyveket, amik aztán sokszor fájdalom, félelem, és egyéb negatív érzetek formájában tépik szét a testet. Megismertem, hogy a programok alapján mindig ugyanazt veszi észre, hogy milyen az időhurok, amit teremt, hogy milyen a három dimenziós hologram, ha az agy nem akar „kvantumugrani”.
Ahogy haladtam lépésről-lépésre a pokol tüze enyhülni kezdett, majd a kiégett parlagon egyszer csak egy csendes nyugalmat kezdtem megérezni.
Már nem fájt, már nem motivált, semlegessé vált a folyamat, és mintha hirtelen eltűnt volna az érzékelt, tágult tudat képe.
Megijedtem eleinte, hogy akkor most mi értelme volt ennek az egésznek, ha bezárult az „ablak”, amin kinéztem, vagy ha felmentem a hegyre és most mégis a völgyben kell élnem.
Furcsa volt és szokatlan, de más, mint korábban.
Nem volt fájdalom, csak valami végtelen erősségű jelenlét, amiben elkezdtek a földi színek felerősödni. Figyeltem eleinte, hogy mi történik, míg egyszer csak az élet már nem a jövőbe hívott, hanem megérkezett a földi jelenbe. Mint amikor nagyon várod, hogy találkozzál valakivel, és már nem kell vágyakoznod, mert elérkezik a nap a nagy találkozásra.
A szívem ragyogott és megéreztem azt az erőt, hogy ez az a pillanat, amikor azt a jövőt, amit láttam, amiben élek, amiről a különc haverommal is sokat beszélgettem abban a világban, amit az emberek többsége még nem ismer, most már a jelenben élhetem. Megéreztem azt a pillanatot, hogy ezt az energiát, ezt az életet fogom innentől mindenhova vinni, akárhol is vagyok.
Mert élővé válik a jelenem már általam.
Minden környezet élővé válik, amiben vagyok, és ez az a pillanat, ahonnan már nincs hova menekülni. Sem a Földről el, sem a házból, ahol élek, sem a jelenből a jövőbe.
Megérkezett az a pillanat, amikor az, amit az agyam a szememen keresztül látott, elkezdett élni.
Ugyanaz a fal.
Ugyanaz az ablak.
Ugyanaz a szoba.
Mégis teljesen másnak tűnik.
Nem azért, mert a fal megváltozott.
Hanem mert az idegrendszerem már nem ugyanabból az állapotból nézte. Ott és akkor tudtam, hogy sikerült. Megcsináltam valamit, amit abból a tudásból csináltam, amire emlékeztem és amire innentől emberként is képes leszek bárkinél, akivel dolgom van.
És megcsináltam azt, ami nem ugrás, mert nem kell, hogy az elme annak tekintse, és nem is kell, hogy a felgyorsult világ azonnali eredményre játszó hívószavával kvantumugrásnak hívjuk.
Megcsináltam azt, ami a pokolból a mennybe üdvözített, mert képes voltam azt az állapotot élővé, emberivé tenni, amire a jézusi korból és sok más életemből, dimenzióból is emlékeztem.
Nem egy külső dolog hozta el ezt.
Nem egy új élet.
Nem egy új ország.
Nem egy új kapcsolat.
Nem egy új otthon.
Hanem ugyanabban a térben kezdett megjelenni az élet, amit eddig az elmém meg akart változtatni, hogy az állapotváltozást elérje.
Megcsináltam valamit, amit sokszor olvastam könyvekből, de nem volt rá eszközöm bármennyit is meditáltam vagy próbálkoztam. Megcsináltam azt, ami az állapottal elhozta azt az erőt is, hogy az állapot maga már hat, szavak nélkül is. Emlékeztet.
Eszembe jutott egy kép is.
Amikor egy kertet évekig nem gondoznak, első ránézésre azt mondhatjuk, hogy „itt nincs élet”.
Pedig az élet végig ott volt, a talaj nem halt meg, a magok sem tűntek el.
Csak nem volt még olyan állapot, amelyben kibújhattak, aztán egyszer valaki elkezdi kiszedni a gazt.
Meglocsolja, levegőt kap a föld, és néhány hét múlva mindenki azt mondja:
„Micsoda változás történt!”
Pedig a legnagyobb változás nem akkor történt, amikor kizöldült a kert.
Hanem akkor, amikor valaki először letérdelt mellé.
Letérdeltem a kertem mellé én is. Alázattal, a fájdalom utáni megnyugvás csendjében.
De erre akkor voltam képes, amikor már nem más kertet akartam, amikor már nem zavart a gaz, a szárazság vagy az, hogy ez a kert más, mint másé.
Letérdeltem és megérintve a talajt megéreztem azt, hogy milyen élet van benne, csak életre kell kelteni. A jelenben, úgy, hogy nem rohanunk, nem sietünk, nem „ugrálunk”, hanem engedve, hogy az élet általunk keresztülfolyva csak tegye a dolgát.
Hol a gazt kihúzva, hol felszántva a kemény talajt, hol elvetve a magokat, hol öntözve a megjelenő hajtásokat, hol pedig szépítgetve, gondozva azt, ami életet hordoz magában.
Megéreztem és emberként testben megéltem azt, hogy milyen az, amikor már nem elhagyjuk a jelent, hanem benne lélegezve megérkezik az itt és mostba az, ami életre kelti azt, amit korábban jövőnek hittünk.