Imádtam mindig elbújni a világ elől.
Milyen szép is a magyar nyelv ezzel a mondattal is, elbújni a világ elől. Mintha mi nem is lennénk a világ része, hanem lennénk mi, a ki tudja kik, és lenne a világ. Aki elől el kell bújni.
Figyeled, hogy programozzuk az elménket?
És a világ, aki különálló, és elbújunk előle, veszélyes.
Hiszen oka van, hogy azt akarjuk, hogy ne lásson minket.
Mert ha lát, akkor a fénylő lelkünk sebei felszakadnak és olyanra kezdünk emlékezni a mélyben, ami fáj. Hogy bántottak, hogy nem értettek, hogy elítéltek, hogy kinevettek, hogy elüldöztek, hogy magányos lettél, hogy sehova sem tartozónak érezted magadat. A lelked, hidd el, emlékszik, még akkor is, ha most egy modern világban sokszor nem hallasz mást, mint hogy legyél látható, vagy angolosan fogalmazva a visibility téma is trend lett.
Mert a láthatóságon dolgozz, ha már dolgoztál ugye mindenen.
Az önbecsüléseden, meg a mindseteden, meg a stratégiádon, meg az életcélodon, meg transzgenerációs mintáidon, meg számtalan olyan dolgon, amin próbáltad átvergődni magadat, hogy olyan sikeres és gazdag legyél.
Amit azoknál látsz, akiknek szerinted megy, akik ugyanúgy, mint a világ, szeparálva vannak tőled, mert ők mernek láthatók lenni, posztolni, videózni stb.
Állj meg most kérlek és lélegezz.
Lassan, hogy a tested minden emléket átmosson, ami a témákkal kapcsolatban feszültségként tárolódott benned. Hogy KELL.
Hogy láthatónak kell lenned, de közben azt érezted, hogy képtelen vagy rá, hogy nem tudsz megszólalni, és hogy az elméd még identitást és kemény hiedelmeket is gyártott hozzá, hogy te ilyen, meg olyan vagy, és lehet, hogy mindezt még számtalan energetikai, spirituális vagy személyiségtipológiai elemzéssel is körülbástyáztad, hogy még inkább igazold azt, hogy márpedig TE nem arra vagy hivatott, hogy beszélj, halljanak, lássanak.
Most megint állj meg kérlek egy percre és csak engedd, hogy az emlékek, az érzetek feljöjjenek.
Engedd, hogy a lelked letegye ezeket a terheket. Igen, ezek terhek, amiket viszel. De már nem kell tovább vinni.
Mert hidd el, egy szabadságot korlátozó seb vagy hiedelem nagyobb teher, mint a világgal eggyé válni és szabadon áramlani benne.
Most ezt olvasd el kérlek még egyszer.
Ne siess. Ezek a sorok nem azért jöttek létre, hogy végigszaladj most rajtuk. Te vagy az írás is, amin a szemed végigvezet, mert oka van, hogy ezt olvasod most.
Csak hagyd, hogy a saját belső ritmusodban a lelked vigyen.
Lehet, hogy most pár percre is meg fogsz állni, hogy aztán érezd, hogy mikor állsz készen arra, hogy tovább vidd a folyamatot, és a szemed újra a sorokkal hullámozzon.
Én is megálltam most, hogy az, ami rajtam keresztül jön, az én testemen is úgy tudjon átfolyni, ahogy emberként azt képes vagyok befogadni.
Már nem feszít, mint régen. Mert régen képtelen voltam a hangomat a testembe befogadni. És itt van a kulcs sok olyan léleknek is, akiknek nagy szükség van a hangjára a világban. A tiédre is, ha ezeket a sorokat olvasod. Szavak, mondatok, írás, beszéd, ének vagy bármilyen alkotás formájában folyhat belőled és általad.
Mert a hang sokféle. Rajtad keresztül is sokféle hang áradhat, amik egy része füllel is hallható, de lesz olyan, amit csak a szív és a lélek hall meg.
Mert amikor elkezded igazán élni önmagadat testben, amikor megtapasztalod a jelenléted hatását, akkor a szabadság korábban még nem tapasztalt érzete ölel át, de valahol belül egy idő után jönni fog valami, ami emberként tovább vinne.
Tovább vinne, mert a jelenlét teljességéhez a hangod szabad áramlása is hozzátartozik emberként.
És ez már messze nem a határhúzás, az igények kifejezése, a nemet mondás vagy minden olyan téma, amikkel biztos, hogy találkoztál már. Mert ezeken mind keresztülmegyünk a tudatosság tágulásának folyamatában, amikor a földi programok hálóját szétbontva ismét átölelhetjük saját magunkat.
Ez már valami más.
Valami olyan, amikor érzed, hogy az, aki vagy, már messze túlmutat azon, ahova a világ berakott téged.
Legyen bármi most az életedben. Valami, ami csak belőled jön, de a hang valahogy a földi testedben még nem talált utat magának, hogy a világba biztonságban tudjon kifelé áradni.
Lehet, hogy már vannak olyanok, akikkel igen, akik között igen, de ha arra gondolsz, hogy az „emberekhez”, a „világhoz” kapcsolódsz, akkor befeszül mindened.
A tested, az elméd az összes tapasztalt fájdalmat és a világ káoszának lenyomatát felszínre hozza.
A negatív kommenteket, az emberek sokaságának egymás iránti irigységét, rosszindulatát, és aztán belül, ahogy feszül a torkod, a szíved, a gyomrod, ettől a rendszered átkapcsol a „nekem erre biztos nincs szükségem, én ennek nem teszem ki magamat” üzemmódba. A védekezésbe, a lefagyásba és a hang, az energia pedig nem tud áradni, a testben reked.
A világ zaja ebben a folyamatban egyre rémisztőbbé válik és a lelked retteg, hogy az eddig elért biztonságos tengelyt nehogy kibillentse az, ami a láthatósággal, hallhatósággal jár.
Pedig vágysz a bőségre, vágysz arra, hogy adj, hogy valamit alkoss, még akkor is, ha a lelked éppen élvezi a testben, életben levés és a stabilizálódó autentikus létezés fázisát. Valahol belül érzed, de már lehet, hogy nem sietteted, hogy egyszer valaminek eljön az ideje.
A folyamat pedig igazából nem is a láthatóságról fog szólni.
Hanem arról, hogy azt tanítod magadnak, hogy hogyan maradj teljesen önmagad, miközben látnak és hallanak.
És ehhez nem tanfolyamokra van szükséged, meg elméleti anyagokra.
Hanem arra, hogy engedd, hogy a testedben lévő hang a maga módján, a maga tempójában, a maga biztonságot jelentő közegében elkezdjen megszólalni. Hogy a hangon és ne csak a jelenléten keresztül is megszólaljon a lelked szimfóniája a világ számára.
Nem kell falat áttörnöd.
Ezt a folyamatot nem egy videós vagy egyéb marketingfolyamat fogja vinni. Sőt, ha sietteted, újabb időre elnémítod magadat, mert a dimenziók és életed fájdalmából biztonságos létezést tanuló tested újabb traumát kap egy idő előtti megszólalással.
A természet nem erőlködik. A virág sem, amikor nyílik és a madár sem, amikor csak úgy dalra fakad. Akár a pirkadó hajnal pillanatában is. Mert érzi, hogy a hang árad, jön, és azzal, hogy engedi folyni, él, és az energia tovább élteti.
Mert az, aki a hangot magába folytja, az életet sem engedi áradni.
Sem belőle, sem magán keresztül. A megrekedt energia pedig megbetegíti a testet, a lelket pedig újabb vállalásokra hívja akár egy újabb földi élet formájában.
A hanghoz pedig nem kell a világ. Még ha az elme el is akarna bújni az általa képzelt veszélyes világ elől.
A hang áradásához egy olyan állapot kell, ami benned érik.
Mert ha már biztonságban élsz önmagadban, a saját bőségedben, akkor a hang utat fog találni magának. Ahogy a víz is előbb utóbb érré szélesíti a szűk sziklarepedést. Nem utat tör, hanem mossa belőled azt, ami életek fájdalma, amit már nem viszel tovább, de még csak belül érzed azt, hogy megszólalt valami. A szád még nem nyílik, mert a test tanul.
Tanulja az anyagban létezés biztonságát azzal a lélekkel, aki okkal van itt, és aki pontosan érzi, hogy belül egy olyan folyamat zajlik, ami egyszer természetesen fog ott is hangot hallatni, ahol korábban a veszélynek hitt világ létezett.
A természetesség pedig az anyagban is látszódni és hallatszódni fog. Ez az, amikor látsz és hallasz valakit, és „természetes” az, ami belőle árad és van ereje.
Olyan ereje, ami már nem elsodor, ami nem mesterkélt, ami nem hatalmat fitogtató és hatalomra, figyelemre vágyó, hanem hatóerő, a maga természetességében. Mert a testben már nincs feszültség, nincs olyan feszültség, ami a hang áradását bezavarná, és az jön, ami a valódi. Nem az, amit a világ elvár és nem is az, amit az elme a világ veszélyének megelőzése érdekében hallatni akar.
És ez a kapu, amin átmész, nem egy robaj, nem egy bejelentés, nem is egy hirtelen elindulás. Hanem egy olyan természetes hullámzás, amiben a test végig biztonságosan tágul, tágul a hangban, tágul a világban lévők figyelmében és már minden csak VAN.
Minden csak úgy van, és nincs sem jelentősége, sem éle, sem pedig az értékedet meghatározó hatalma. És pont ettől fog a hangod áradása még inkább természetessé válni, mert már nem oka, célja van, hanem a létezésed, a szabadságod része biztonságban megélve emberként is.
Mert mindegy lesz már, hogy ki vagy, hogy a világ mit gondol, rólad, a hangodról, úgy és akkor fogsz beszélni, hangot hallatni, ami belőled árad. És minél inkább hagyod, annál inkább erősödik önmagad megtartása a tágabb térben is. Aztán egyszer csak azt veszed észre, hogy mindaz, amitől életeken át féltél, már nincs, mert az a hang lettél, aki azt a világot is teremti, amiben szabad a szabadságot a hang által is mindenkinek önmagában megélni.
Most pedig ismét állj meg, és miután a saját hangodon kimondod az alábbi mondatokat, maradj egy pár percig a saját csendedben behunyt szemmel vagy a természetet nézve, hogy pont az gyógyuljon benned, ami most a folyamatodhoz leginkább támogató számodra:
Befogadom a testembe a saját hangomat.
A hangom által még inkább az vagyok, aki vagyok.
A hangom árad, miközben a testem biztonságban él.
Önmagam vagyok akkor is, ha látnak és hallanak.