Meg-testesít
Embodiment. Ahogy angolul mondanák sok területet érintve a megtestesülés témakörét.
Érdekes, hogy nemrég pont egy pszichológiai képzésen mélyedtem el az embodied cognition témakörében, ami tökéletesen passzolt ahhoz a folyamathoz, amit energetikailag éppen megéltem. A pszichológia ezen irányzata már egy olyan megközelítést takar, ami nem különálló egységként kezeli az emberi elmét, a gondolkodást, az érzelmeket és a testet, hanem egymásra ható rendszerként, amiben a fizikai test és a környezet kölcsönhatása is fontos szerepet kap. Oda-vissza hatnak egymásra a részek.
A megközelítés még nem hoz be energetikai dolgokat, de elkezdi már egységben szemlélni az egyént, a rendszert.
Amikor éreztem, hogy ezek a sorok kikívánkoznak belőlem, azonnal feljöttek bennem azon emlékek, amikor nem voltam jóban a testemmel. Külön léteztem és mintha valami, vagy valaki ebben az életben tartotta volna ezt héjat, ruhát, avatárt, és mintha csak úgy lebegtem volna mindig valahol tágan, és hol furcsán nézegettem, hol utáltam, hol meg felesleges tartozéknak tekintve csak úgy vonszoltam végig az életemen.
Nem az önképemmel volt baj, a probléma ennél sokkal, de sokkal mélyebben volt. Egyszerűen fogalmam sem volt arról, hogy kit és mit testesítek meg ebben a biológiailag női testben. Nem voltam személyiségzavaros vagy bármilyen mentális zavarral kezelt, bár lehet, hogy ha beszélgettem volna mélyebben pszichológussal, azonnal kaptam volna valami címkét. Profin elsajátítottam az emberi lét programszabályait és olyan kedves, aranyos, intelligens módon tudtam alkalmazkodni, hogy díszpintyként mutogattak. Persze, amikor nem látott senki, akkor végre önmagam lehetettem, és hol huncut csínytevésben, hol meg olvasást színlelve és egyedül elvonulva a testemtől szétkapcsolódva élveztem, hogy nem kell semmiként és senkiként megtestesülnöm ebben a „videójátékban”.
Olyannyira profin kezdtem az agyamban is rögzíteni ezt a szétkapcsolódást, hogy a környezetem szépen, alattomosan elkezdte rejtett megjegyzésekkel tükrözni a testben létezésem torzult megélését. Hol a férfi edzőm nyúlt be az izzadt melegítőfelsőm alá a hátamat tapogatva, majd kaján mosollyal a képembe suttogva a cigarettától bűzös leheletével, hogy Jól van, látom izzadsz, fussál csak, mert még kövér vagy!, hol pedig az első szerelem óvatos testi érintései során kaptam meg azt, hogy olyan kicsi a mellem, hogy más biztos nem állna szóba velem.
Szóval a környezet már szépen tükrözte és tovább erősítette azt, amit a nagyon nem szeretett testem agya hiedelemmé, személyiségjeggyé rögzített, miközben a testem a megélt beszólogatások, traumák után még inkább tárolta sejtszinten is azt, ami még tovább taszított attól, hogy akként testesüljek meg emberi testben, aki vagyok.
A helyzet pikantériája volt még, hogy mások szerint kezdtem elég szép lánnyá, nővé serdülni, de én csak undorodva néztem azt, hogy ki az, akit a tükörben látok. Hogy mi ez a massza, mi ez a test és miért nem tudok vele mit kezdeni?
A test érdekelt, csak ne az enyém legyen, gondoltam már gyerekként is, ahol 4-5 éves korom körül jutott el az emberi értelmi fejlődésem oda, hogy elkezdtem a testtel kapcsolatos energetikai és működésbeli tudásra emlékezni. Az emlékezés még halvány volt és abban mutatkozott meg, hogy megszállottan játszottam, olvastam orvosos dolgokat, áhítattal nézegettem anatómiai albumokat, majd pár év múlva már a misztikus történetek világába menekültem a Reader’s Digest sorozat könyveiben, míg mások élték a klasszikus tizenévesek korát. Akárhova mentem, kerültem, kilógtam a sorból. Én meg minden erőmmel azon voltam, hogy belepasszoljak a közegbe. Mentálisan, gondolkodásban, viselkedésben, öltözködésben.
Egy dolgon nem tudtam változtatni és titkolni, hogy gyorsan tanultam. Sokkal gyorsabban, mint mások, és az információk többszörösét tudtam feldolgozni adott idő alatt. Az agyam máshogy működött, és nem értettem, hogy miért. Még nem emlékeztem ott és akkor arra, amire most már igen, és sokszor csak ideges voltam attól, ha az iskolában lassan haladtunk, vagy, ha valaki nem értette azt, ami nekem a világ legegyértelműbb dolga volt.
Nem tudtam mit kezdeni a női testemmel sem. Emlékszem, amikor a tükörben nézegettem a „kis” mellemet, majd a többi testrészemet is, akkor hangosan kibukott belőlem, hogy Bárcsak férfinak születtem volna! Nem tudtam, hogy miért. Egy érzés volt csak bennem egyre erősebben, hogy női testben nehezebben tudok itt létezni, hogy nem tudok mit kezdeni a testemmel, de érzem, hogy mások meg sokat tudnának és utálom, hogy a testem vonzza őket.
Elkezdtem elcsúfítani magamat. A hajam az egyetem alatt rövid, szinte fiús volt. Bár akkor bőven benne voltam az első szerelem „hálójában”, nem nőnek éreztem magamat a kapcsolatban, inkább egy havernak, aki hálás lehet, hogy az iskola egyik legmenőbb pasija mégis őt választotta és jobb, ha azt csinálom, amit mond, és megfelelek neki, ha már őkegyelme úgy döntött, hogy otthagyja a város menő csaját, hogy velem legyen.
Nem volt elég a testemmel való korántsem barátságos viszony, sikerült ezt még így megkoronáznom olyan mentális és érzelmi tapasztalásokkal is, hogy még távolabb kerüljek attól, hogy igazán testben az legyek, aki vagyok.
Akkor már egyre erősebben elvágyódtam innen. Az érzés gyerekkorom óta erősödött, és belül mindig dédelgettem valakit, és volt valaki, aki meg megtanult a nem szeretett testben élni és játszani az avatárral a játékot.
Ma már tudom, érzem, látom, és ráláttam, hogy az a férfi, aki már elhagyta a földi testét akkor régen, amikor megláttam egy üzleti rendezvényen, az ébredésem, a megtestesülésem elindítója volt.
Nem mentem fel emberként most semmi alól, amit tett, amit okozott az életemben, de már nem onnan látom a dolgokat, mint amikor megéltem őket.
Tükörként jött. Egy olyan tükörként, amiben megláttam magamból valamit. Amiben megéreztem magamból valamit, és amiben megértettem magamból valamit. Az, amit az együtt töltött pillanatokban eleinte adott, az az érzés, az a nőiesség megélés, az a testi tapasztalás, az a tág tudatélmény volt az, ami elkezdett átírni bennem valamit. Elkezdte felrepeszteni azt, ami hamis, és mélyen valahol megkaptam tőle azt a részemet, amit akkor azt hittem, hogy csak ő tudja megadni. Tudta, most már tudom, hogy tudta, hogy azért jött, hogy ezt visszaadja, hogy emlékezzek arra, aki vagyok, és arra is, hogy az, amit tükröz, az nem nála van már, hanem mindig meg fogom találni magamban, ha a fájdalom poklán át eljutok oda, hogy ne hozzá kössem.
A megtestesülés elindult.
És a kínok kínját éltem át a fájdalmas és a régi hiedelmeimet tükröző életem romba dőlése által, amikor szétkapcsolódtunk. Ott már tudtam, hogy a pokol nem a halál után van, hanem itt a Földön, ha nem azok vagyunk, akik vagyunk. Ott már éreztem és tudtam, hogy az, amire gyerekként emlékeztem, csak így és itt valósítható meg a testemben, megtestesítve önmagamat.
De olyan távol voltam ettől, mint az Univerzum legtávolabbi szeglete. Már tudtam, éreztem, ráláttam, hogy mi a földi kirakósom újabb darabja, de összeomlottam a kép nagysága, súlya és bonyolultsága alatt. Összeomlottam attól, hogy az agyam egy térben és időben végeláthatatlan folyamatot érzékelt csak, miközben kezdenem kellett valamit az addig totálisan elutasított testemmel is.
Nem tudtam megszeretni eleinte, mert olyan erősen tagadtam mentálisan tudattalanul, hogy önmagamtól különálló egységnek kezeltem. Egy szükséges rossznak, hogy végig tudjam csinálni ezt az életet. Már nem bántottam, de szeretni sem tudtam. Alap szinten megadtam neki, amit kell, de a két éves tudattágító és testromboló szintetikus behatások révén egy romhalmazt kellett újraépítenem.
A lelkesedést nem a testem adta, hanem az, hogy elkezdtem használni a nem földi tudásomat. Úgy tekintettem a testemre, mint egy orvos a páciensre, és objektíven nézve tudtam magamat annyira függetleníteni érzelmileg, hogy az agyam képes volt ahhoz a tudatmezőhöz kapcsolódni, ahonnan az energetikai, gyógyítással kapcsolatos és testtudásom jön komplexen.
Egy év alatt egy teljesen új testet teremtettem magamnak. Helyre raktam az agyam nagy részét, kitisztítottam az izmokból, a sejtekből azon szintetikus lerakódásokat, amire a test készen volt, gyógyítottam az ereket, az idegrendszert és a bőrömet is. Át kellett variálnom a tüdőmet, a szívemet, a májamat, az emésztőrendszerem pedig olyan ramaty állapotban volt, hogy konkrétan ki kellett cserélni nagy részét.
A „kísérlet” olyan jól sikerült, hogy minden orvosi eredményem helyreállt, amit korábban diagnózisként mondtak, és képes voltam már arra is, hogy gyermeket tudjak szülni.
A megtestesülésem még korántsem volt teljes, de már együtt tudtam élni a testemmel. Már volt olyan részem, amit szeretettel tudtam nézni a tükörben, és leginkább az motivált, hogy tudtam, hogy formálhatom, alakíthatom még akkor is, ha nem tudok vele teljesen azonosulni még.
Aztán bekövetkezett az, amitől valahol mélyen mindig tartottam, hogy előbb-utóbb be kell úgy költöznöm ebbe a testbe, hogy az, ami vagyok, amit hozok, a Földön is formát tudjon ölteni. Tudtam, hogy nem fog menni másként. Nem vonszolhatom magam mellett a kísérletezésre használt testemet a tudatommal és játszatok csak úgy vele, mint egy Lego-bábuval, mert nem fog menni így az, amiért jöttem. Húztam, halasztottam a dolgot, igazából semmi kedvem nem volt hozzá, mert tudtam, hogy ha valami pokol, na hát ez az lesz, hiszen olyan életet választottam, ahol sok-sok testet érintő mentális, traumatikus, idegrendszeri, érzelmi és egyéb mintával kellett gúzsba kötnöm magamat, hogy mindezekből kihámozódva értsem, érezzem az embereket és képessé tegyem a megtisztult testet arra, hogy önmagam erősödő energiáját át tudja vezetni magán és meg tudja tartani.
A tartótégelyem, a testem erre akkor még egyáltalán nem volt alkalmas. De az idő eljött már itt is a Földön, és bármennyire is fájt, beleengedtem magamat a folyamatba.
Arra nem számítottam, hogy a tudatom tágulása közben ilyen erős tapasztalást fog hozni az, ahogy a testem engedi el és alakítja át a régi dolgokat, arra meg végképp nem, hogy sokszor kinyúvadok a magas energiák integrálásától. De ahogy haladtam, minden egyre könnyebb, egyre szellősebb lett. Tisztult a testem, a szerveim, már nem sírtam annyit, már nem hánytam, nem remegtem, már ritkán volt hányinger, fejfájás, izomfájdalom, gyomorszorítás, méhfájdalom, lábnehézség, lábgörcs, hangszálgyulladás és egyéb finomságok. Elkezdtem szeretetteli gyógyítóként úgy beköltözni a testembe, hogy megértettem, türelmes voltam vele, megszeretgettem, már nem siettettem, egyszerűen elkezdtem együtt lélegezni, élni, létezni vele.
A testem pedig formálódott, kezdett megnyugodni, kezdett átalakulni, „fényesedni”.
Nem csak az idegrendszerrel és az elmével foglalkoztam, egyszerűen figyeltem, hogy mi történik, figyeltem, hogy hogy tudom tanítani ennek a csodálatos anyagi képződménynek azt, hogy engem tükrözzön.
Minden téren. Nem csak gondolkodásban, kommunikációban, hanem abban is, hogy szabad teret adjon annak, hogy átfolyjak rajta, hogy benne éljek és ez már ne egy szeparált és elutasító valóságként jelenjen meg az emberi éltemben, hanem egységként. Hogy eggyé válva vele ne magamra öltsem a testemet, mint egy jelmezt, hanem ugyanaz legyen, aki vagyok, az anyagi valóságban visszatükröződve.
Megtestesültem.
Egy olyan hosszú, nehéz, ugyanakkor csodálatos folyamat által, amiben nem szórtam konfettit és pezsgőt sem bontottam, amikor az elmém megállapította, hogy valami megtörtént. Mert nem egy színpadon ünnepeltem magamat és nem is egy zárópillanat következett be. Egyszerűen észrevettem, hogy már nincs elkülönülés. Hogy valami megszűnt, ami szavakkal nem is leírható. Hogy megszűntek a határaim, amit érzékelek, mert a test már nem korlát, mint ami volt hosszú évtizedekig. Hogy szabadon tart mindent és enged, ami belőlem képződik és formálódik. Hogy már nem feszül attól, aki vagyok, hanem megnyugodott, hogy élhet engem tartva biztonságban minden téren.
És ehhez nem új emberré kellett válnom, ahogy sokan kommunikálják még a tudatosság tágulás folyamatát vagy azt, hogy elérj dolgokat az életben. Semmi újat nem hoztam abból, aki vagyok. Pusztán felkészítve a testemet önmagamra, beköltöztem és szépen elhárítottam minden akadályt a megtestesülés útjából. Hogy a fény már a testben világítson. Ne valahol máshol, magára hagyva és leépítve azt, amiben itt a Földön lennie kéne. Már benne vagyok testben, az időtlen és végtelen önmagamként, és érzem azt is, hogy ez az anyagi forma tud most leginkább vinni az utamon, nőként, női testben.
A megtestesülés nem egy identitás és egy szerep felvétele. Nem annak az imitálása vagy eljátszása, aki az elméd szerint vagy, vagy lenni akarsz egyszer.
A megtestesülés egy szent folyamat, egyesülés, egy szakrális csúcsélmény annak minden pillanatával együtt, mert amikor megérzed a végtelen forrásod energiáját önmagadban, akkor meghatódsz és szerelmes leszel. Önmagadba és az életbe is úgy, ahogy még soha nem tapasztaltad, és amit soha nem tudsz könyvekből megtanulni.
Most pedig állj meg ebben a térben egy kicsit és lélegezz.
Csak legyél egy kicsit. Csak érezd meg egy kicsit a testedet és azt is, hogy több vagy annál, de nem tudsz itt és most nélküle emberként létezni. Több vagy, de egy vagy vele. Tágabb vagy, de nem szűkebb nálad, csak anyagként tükröz téged.
Ebből a térből pedig, ha teheted, elsőként egy tükörhöz sétálj majd oda.
Nézd meg azt, aki most testben vagy. Abban a testben, ami már sok mindent megélt és nem vár semmit sem jobban, mint hogy biztonságban megtapasztalhassa azt, hogy örömmel és szabadon eggyé válsz vele. Hogy megélje azt, hogy büszkén és természetesen vagy benne a világban és támogatód lehet abban, hogy az, aki vagy, a legcsodálatosabb módon hozzon örömet a saját és mások életébe is.
Mielőtt pedig elindulsz a tükörhöz, most öleld át magadat a két karoddal és lélegezz pár mélyet, hogy mindig emlékezz arra, hogy innentől ez a test minden lépésedet örömmel fogja támogatni a földi életed minden pillanatában. Csak válj eggyé vele…