Eszembe jutott egy kép. Állok a lajosmizsei kúria előadóterme előtt és éppen rápillantok egy, a falra kiragasztott laminált lapra. Egy A4-es lap, amin egy tengerpartI kép van, alatta egy szerkesztett táblázatban nevek, pontok.
Egy lista. Hogy ki hol tart abban a versenyben, amiben egy éppen aktuális egzotikus út a jutalma azoknak, akik egy meghatározott pontszámot az előírt határidőig összegyűjtenek.
Mindig utáltam versenyezni, és már a kép maga is sokáig összerántotta minden porcikámat.
Évekig versenyeztettek.
Eleinte atlétikában, aztán szellemi tantárgyakban, tanulmányi eredményekben, majd üzleti és pénzbeli teljesítményben.
Volt, hogy évekig rémálmokkal küszködve, szorongva ébredtem, sokszor éjszakánként és reggel sírtam, hogy miért kell megint ebbe a világba felkelnem.
Nem akartam versenyezni.
Sem magammal, sem mással. De a világ nem értette azt, amire emlékeztem, hogy milyen jó lenne csak úgy lenni.
Csak addig engedtem az emlékeimet egy másik világról, hogy még véletlenül se tudjak csak úgy lenni, mert tudtam, hogy túl kell élnem valahogy az ittlétet.
Bármilyen versenyen indítottak, imádkoztam, hogy lelkileg éljem túl valahogy. Csak vitt a testem szinte önkívületi állapotban, mert nem ismertem mást, mint a stresszt.
Nyertem a díjakat. Rövidtávfutásban, távolugrásban, gerelyhajításban, német, matek, nyelvtanversenyeken, majd kiszabadulva a sporttagozat fogságából, kezdtem belelazulni a versenyszellemű világba.
Elkezdtem a tanulásba menekülni, hogy ne lássam és érezzem azt, amit mások nem látnak és éreznek.
Amikor az üzleti világ daráló gépezete beszippantott, visszavonulót fújt a lelkem. Amíg nem volt tét, ugyanúgy előtérbe kerültem, mint előtte az iskolákban, az egyetemeken.
Amint mérték a teljesítményt, visszatért a szorongásom és egyre erősebb lett az elvágyódásom innen.
Elkezdtek aljas módon manipulálni, amit motivációnak hívtak. Ott rögzült le az a mintám, amit aztán később még sokan kihasználtak a szeretet álcájába csomagolva. Ott rögzült le, hogy értéktelen vagyok, és aki érdekből meglátja bennem az értéket és segít, az talán szeret is, és ezáltal tartozom neki. További teljesítménnyel és azzal, hogy azt csináljam, amerre ő terel.
Finomhangolt és mély, tévútra vivő energiák voltak ezek, amik fényesre csiszolták az évek alatt azt, aki vagyok. Fájt mindig az igazság és a szembesülés, de mindig az erőm tért vissza egy-egy ilyen kapcsolattól való búcsú után.
Az egyik leginkább ébresztő tapasztalás az volt, amikor lehullt a lepel a spiritualitásba ágyazott versenyenergiák hamisságáról is.
Versenyló lettem évekre, amikor a magát nálam fejlettebbnek és érettebbnek valló tanítók finom módon kezdték a meg nem érkezés répáját az orrom előtt lógatni.
Majd, ha ide meg oda megérkezel…
Majd, ha ezt meg azt már te is tudod…
Majd, ha így fogsz te is érzékelni…
Majd, ha megérsz arra, hogy…
Majd, majd, majd.
És rohantam. Valahova.
Versenyeztem. Nem tudom kivel. Éppen az aktuálisan kivetített képpel, amit lógattak elém.
Összehasonlítottak. Másokkal, a jövőbeni önmagammal, magukkal.
Én pedig, mint egy űzött vad, abban éltem, hogy soha a büdös életben nem fogok megérkezni.
Magam sem tudtam, hogy hova.
Voltak időszakok, amikor az üzleti teljesítményhez, volt, hogy a lista végeredményéhez, volt, hogy egy magánéleti eseményhez (eljegyzés, esküvő stb.) kötöttem a megérkezést agyilag.
Aztán vagy nem lett meg a dolog, vagy meglett, de nem jött a megérkezés állapotához kötött vágyott, de soha még meg nem élt érzés.
Mert mintha mindig máshol lettem volna akkor, amikor azt hittem, hogy megérkeztem.
Máshol, de nem tudom hol.
Azt éreztem, hogy képtelen vagyok a jelent élvezni.
Azt, amiről beszélnek az általam nagyoknak tartott okos emberek.
Akik könyveket írnak.
Akik kiállnak egy színpadra beszélni.
Igazából nem nagyon éreztem akkoriban egyikükön sem, hogy azt élik, amiről beszélnek, de mégis annyi okosságot mondtak.
Azt tudtam, hogy nem az vagyok, akit a külvilág lát. Van egy testem. Akkoriban nem volt túl komfortos benne lenni.
Vannak szüleim, akiket szeretek, de gyerekként néztem, hogy hogy kell egy ilyen közegben velük boldogulni.
Vannak körülöttem emberek, megyek ezen az életnek nevezett úton és mindenki csak versenyez a másikkal valamiben. Én meg nem érzem, hogy erre késztetésem lenne és azt sem, hogy közéjük tartozom.
De akkor hova kell megérkezni?
Hogyan?
2022-ben azt hittem, hogy megérkeztem. Igazából nem volt verseny, cél sem, egyszerűen ott voltam egy hatalmas csarnokban 8000 emberrel egy Dispenza rendezvényen és éreztem valamit.
Az elmém meg megtréfált. Miért ne tette volna, hiszen logikát, értelmet és struktúrát, biztonságot keres, mint mindenkié.
Azt hittem, hogy a meditáció, a közeg, Dispenza, külföld, és minden olyan logikailag összerakható dolog az oka ennek az érzésnek, ami a pillanatban elmével érzékelhető volt.
Elkezdtem az érzést keresni. Ráfüggtem a meditációra, Dispenzára, mert az elmém hozzá kötötte, ha már ott jött az érzés.
Nem vettem észre, hogy ott akkor, abban a pillanatban egyszerűen csak megengedtem magamnak, hogy semmitől se függjek, hogy bármitől és bárkitől függetlenül, szabadon önmagam legyek.
Egy pillanatra csak.
De ez a pillanat lehetett volna bárhol. Egy tengerparton, egy kávézóban, az ágyban otthon, bárhol…
De mivel ott történt meg, azonnal elkezdtem függni a külső körülmények logikai keretétől.
Kellett 2 év ahhoz, hogy magamat végigvezessem azon a folyamaton, hogy minden biztonsági mankótól – legyen az meditáció, Dispenza vagy bármi más – szabadon önmagam merjek lenni. Verseny és összehasonlítás nélkül.
Nem csak egy pillanatra.
Hanem folyamatosan.
Az egyik legfájdalmasabb dolog azon függőségek elengedése, amik az örömhöz kötődnek.
De ennek a pokolian gyötrő fájdalomnak a kínja hozza felszínre azt az érzést, amire mindig is vágytál.
2024-ben a 10 napos Dispenza retreaten életem egyik leggyötredelmesebb 10 napját éltem át. Pont amiatt, mert tudtam, hogy mindent el kell engednem, amiről eddig azt hittem, hogy az örömöm és annak a vágyott pillanatnak a forrása, amit 2 évvel előtte megéltem. El kell engednem úgy, hogy egyben halálfélelmem volt attól, hogy mi van, ha a világban kiderül, hogy ki vagyok.
Végigbőgtem az egész 10 napot, a meditációkat kivéve. Pontosan tudtam, hogy az, aki a színpadon áll, jól ismer, és ahogy a fizikai tér visszatükrözte ezt, miután több napon keresztül odajött a színpadról abba a sorba, ahol voltam, és többször is előttem megállva beszélt, akkor tudtam, hogy itt az idő.
A kínok kínját éltem át a szobában éjszakánként. Még jó, hogy hajnali 6-ra kellett menni, így nem kellett a sírás után sokat forgolódnom az ágyban.
Tudtam azt, hogy több oka van az ottlétemnek, és azt is, hogy ha hazamegyek még egy nagy menet vár rám, hogy minden korlátot lefejtsek magamról.
Ott azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, amikor a transzferbuszra felszálltam.
Még akkor nem sejtettem, hogy azt, aki vagyok, be kell költöztetnem az életembe, egy olyan testbe, ami korántsem készült fel azokra a dolgokra, amikre akkor már emlékeztem.
A neheze csak utána jött.
A programokkal teli, stresszre kondicionált testemet újra kellett kalibrálnom, meg kellett tanítanom neki, hogy hogyan tud egészségesen nagyon magas és erős frekvenciákkal együtt élni, átvezetni magán. Meg kellett tanítanom neki, hogy hogyan élhet biztonságban az emberi világban, bármi is van. Hogyan élhet biztonságban úgy, hogy fokozódó és erősödő energiát kell majd tartania és vezetnie.
Erre nem csak meg kellett tanítanom, hanem mindeközben emberként elviselni a kifutó programok felszínre törésének pokoli fájdalmát.
Nem egyszer zokogtam éjszakánként, miután a gyerekek elaludtak, önkívületi állapotban, miközben már a sírással távozó energiák fájdalmában egy idő után elkezdtem élvezni is a folyamat lecsendesedése utáni felszabaduló energiákat.
Közben fájt, hogy nem érzékelek úgy, mint korábban. Megijedtem. Azt hittem vége.
De ugyanakkor éreztem, hogy most a testem van a fókuszban, alázattal mentem tovább a folyamatban.
Amikor elkezdtem érezni, hogy a testem kezd eggyé válni velem, engedtem, hogy történjenek a dolgok. Az érzékelésem tovább tágult, mígnem egy csodás átmenetben megéreztem a végtelen teret és a csendet. Eltűnt a zaj.
Mintha minden világ, amit érzékeltem volna, már bennem élt volna úgy, hogy bármikor hozzáférek, ha a figyelmemet rá irányítom. De megszűnt finoman a vágy arra, hogy máshol legyek. Mintha egy levegős, fényes térbe érkeztem volna, ahol minden van, és semmi sincs.
Ahol minden van, ha akarom, de a semmiből jön létre.
Ahol megláthatom magamat minden dimenzióban és bárkiként.
Ahol ezek a sorok is íródnak, és ahol te is ott vagy, aki ezt olvasod.
Ahol már nem számítanak a galaktikus történetek, az előző életek és a világok sokasága, és nem azért, mert nem fontos, hanem azért, mert elkezd szeretettel fontossá válni emberként az, aki vagy.
Aki már testben is tud élni.
Akinek már nem kell rejtegetnie magát.
Aki már nem csak egy idegen a Földön.
Akinek már nem kell soha többet versenyeznie senkivel és semmiért.
Mert mindenhol van, itt is van, emberként, testben és már nem kell mennie sehova, mert megérkezett.