A napokban megláttam egy posztot Sabrina Gonzalez Paterski-ről, akit sokan a jövő Einstein-jének tartanak, és azon túl, hogy tizenévesen már saját repülőgépet épített, azóta a Harvardon végzett fizikusként, és a kvantumelmélettel és a téridő elméleti vizsgálataival foglalkozik.
Még mielőtt elindulna benned, hogy ehhez képest te ki vagy, át is térnék arra, hogy miért jutott most eszembe ő. Nem a munkássága és a zsenialitása fogott meg – bár kétségkívül figyelemreméltó -, inkább az, hogy a leírásban csak úgy mellékesen megemlítették, hogy tudatosan kizárt az életéből minden olyan zajt, ami eltéríthetné a fókuszát, és nincs jelen a social mediában sem.
Ha csak arra a végtelen mély, széles és erős tisztulásra gondolok, amit az elmúlt másfél évem hozott, akkor erős felismerésként jött, hogy igazából tudatosan és tudattalanul is, nem az élet, a kígyó éve vagy a bolygók, hanem én távolítottam el mindent és mindenkit magamtól, amiről úgy éreztem, hogy már idejétmúlt.
Nem az ember, nem a tárgy, hanem a hozzájuk fűződő kapcsolatom.
Ezt volt, hogy úgy intéztem, hogy semmit sem kellett tenni, mert a megváltozott érzetem hatására a másik magától eltávolodott a kapcsolat minőségének megfelelő módon. Ez vagy csak egy természetes eltávolodás volt, vagy a részéről egy lezáró üzenet.
Volt, hogy a csendem, az önmagamban lévő erősebb jelenlétem eredményezte, hogy már nem volt a kapcsolódásnak tere, helye, csatornája.
És volt olyan is, hogy szinte le kellett „fejteni” a másikat magamról, olyan erős volt az energetikai kapcsolódás.
Tárgyaknál ez sokszor könnyebben ment régen, de az elmúlt időszak természetessé tette az élet körforgását az emberi kapcsolatokban is.
A tér, azon túl, hogy csendes és tiszta lett, nem ürességet hozott, hanem teljességet. A zaj mindig torzít.
A sok kapcsolódó energiaszál elhalkít belül és pont azt nem hallod meg, amit csak a csendben tudsz meghallani.
Ahogy a letisztulás zajlik, a test, az idegrendszer egy mély belső folyamatban áll át az új alapműködésre. Ebbe a folyamatba simul bele az elme, miközben ismerkedik az ismeretlennel.
Hogy mi lesz, ha mindig csak csend lesz?
Mi lesz, ha a csend egyedüllétet és magányt hoz?
A csend és a tisztaság a természetben sem a semmit, hanem a mindent hozza.
Tavasszal. Amikor a belső csend és rend, a minimális zaj általi nyugodtság megérleli az élet kibontakozásának következő fázisát.
Nem lehet siettetni.
Nem lehet akarni.
Ha akarod, feszülni fogsz.
Ha akarod, zaj lesz és zavar.
Benne lenni pedig megnyugtató, simogató és emlékeztető. Az életre emlékeztető, amihez a világ zajához és programjaihoz szokott elmének idő kell, hogy elfogadja.
Lélegezz és lassulj, ha gyorsulnál. Mert a gyorsasághoz nem a testet és az idegrendszert kell felgyorsítani, ahogy a világ tanította.
Hanem benne maradni a saját ritmusban.
Hogy amikor a mező magától mozdul kifelé és elindul a hullám magától, te megmaradj a belső csend minimalista világában. Szuverén módon.
Úgy, hogy nem veszíted el a ritmusodat, nem kapcsol az idegrendszered stresszbe, és a test természetes módon mozdul majd.
A test és a hang is. Mert a hang csak a belső zenekarod egyik hangszere.
Ha megérzed a lélek szimfóniáját, a koherenciád lesz a karmester.
Nem az elméd, hanem az, hogy az energia folyik át rajtad természetes módon, mert engeded.
A csend is szimfónia, a lényed füllel nem hallható frekvenciája, a hangod is szimfónia, ami pont akkor szólal meg, amikor itt az idő.
Az idő előtt megszólalt hang nem koherens, erőtlen és belőled jön akarva, nem pedig általad csak megszólaltatva.
Jó példa erre az, ha találkozol a belső igazsággal valaki révén. Egy poszt, egy videó, egy könyv. De nem integrálod. Nem hagyod ülepedni. Nem engeded, hogy a test, a szív, az elme által a felismert információ felébressze a sejtemlékezetet. Sietteted, mert türelmetlen vagy, mert kell valami, mert túl régóta vagy csendben, és így aztán az, ami megszólal, hamis hang lesz. Nem a tiéd. Bármennyire is igaznak véled. Nem lesz addig a te igazságod, amíg nem koherenciában integrálva szólal meg. Nem szimfónia lesz, csak egy hangszer behangolás nélküli megszólaltatása. Így a torzítás kívül is hallhatóvá válik még akkor is, ha belül nem akarsz vele szembesülni.
Az igazi lélekhang a csendben is szól. És szavakkal is, ha a megfelelő időzítésben, koherenciában szólal meg.
De ez az állapot, ennek a természetessé válása a Földön igényli azt az időt, amíg átállsz az új működésre. Amíg szinte történésnélküli a csend. Amikor már nincs zaj, de látszólag semmi sem történik. Mint a havas tájakon a vastag hóréteg alatt a fákban, a talajban.
Mégis a legfontosabb szakasz szinte ez, ami stabilitást és alapot ad a jövőre nézve.
A tulipánhagyma a föld alatt most is él. Az élet történik benne. De nem látható módon.
A szimfóniát most is játssza a mező, de anyaggá, látvánnyá nem most formálódik, hanem pár hét múlva.
A hagyma jelen van. Nem siettet. Nem rohan. És legfőképpen nem akar és türelmetlenkedik.
Zaj nélkül van jelen önmagában.
Ahogy a fejlődő magzat anyja hasában. A világra jövetel, az élet pedig hanggá is formálódik, ha eljön az idő, hiszen az emberi születés fontos állomása is az újszülött felsírása. Amikor a belső hang hallható hanggá formálódik.
A szuverén minimalizmus pedig az idegrendszeri nyugalom alapja. Hogy elkezded érezni, hogy mi az a zajmennyiség, amiben formálódni, stabilizálódni tud az élet benned. Amiben nyugalomban van a test. Amiben az energiád úgy kezd benned sűrűsödni, hogy amikor eljön a belső „tavasz”, akkor magától mozdul a mező, magától kezd hallatszódni a hang, magától kezd anyagban megjelenni mindaz, amit érleltél, amit védtél, amit letisztítottál és ami a valódi életté formálódott benned a csendben.
Jönni fognak azok a mezőszintű mozdulások, amiket sokszor jeleknek, szinkronicitásnak hívunk, mert az energia kezd visszatükröződni az anyagi világban is. Helyzetekben, emberekben, és áramlásként megélt fizikai cselekvésekben. Itt kezdődik az élet olyan minősége, amit nem lehet tanítani. Nem lehet technikákkal elérni. Nem lehet akarni.
Mert erre meg kell érni a lélekúton. Ide nem lehet „átvinni”, „eljuttatni” embereket.
Ez az az állapot, amit, ha megélsz, a jelenléted kezdi el rá emlékeztetni a külvilágot. Nem kell magyarázni. Nem kell bizonyítani. Pusztán elég benne lenni. Mert ebbe az állapotba simul bele a világ körülötted. Ehhez fog igazodni, mert ez lesz a viszonyítási pont.
Aki nem igazodik, természetes módon eláramlik tőled. Aki pedig igazodik és jön, az és azok, legyenek tárgyak, emberek egy új energiamezőként fogjátok egymás életét kölcsönösen koherenciában tartani. Mint amikor a méhecske közreműködik a növények beporzásában, mint amikor a fa árnyékában megpihen a hosszú játék után elfáradt kutyus, mint amikor a növény kártevőjét egy éppen arra tévedő rovar táplálékként fogyasztja el, így tartva fenn a teremtés koherenciáját.
A szuverén minimalizmus, az anyagi világ lecsökkentet zaja által az energiarendszered, az idegrendszered, a tested alapműködésként természetes módon fogja beállítani azt, hogy kit, mit és mikor engedsz a teredbe, a figyelmedbe. Nem kell már szokásokat megváltoztatni, mert minden magától alakul ki.
Egy órája állítottam át a FB oldalamat. Nagyjából 5-8 éve levettem a lehetőséget, hogy a születésnapomon az idővonalamra írhassanak. Mert éreztem, hogy a mesterségesen generált, de nem szeretetalapú kapcsolódás, figyelem stresszben tart.
A tudattalan fontosságérzetre játszó és zajgeneráló lehetőség tengerében rengeteg időd és energiád megy el arra, hogy akár önáltató módon elhidd, hogy fontos vagy, szerethető vagy, mert sokan írnak. És lehet, hogy évek óta nem is kapcsolódtál az adott emberrel. A figyelem, az energia erős valuta. Aki nem koherenciában él, másoktól akarja megszerezni.
Miután csak privát üzenetet lehetett már írni a szülinapomra, a kör leszűrődött azokra, akik nem csak egy generált automatikus üzenetet nyomtak volna az idővonalamra, hanem egy fokkal továbbmenve energiát tettek abba, hogy privátban írjanak.
Aztán most azt éreztem, hogy még minimalistább lesz a terem. Levettem teljesen a dátumot. Mert az energiám, a figyelmem, az időm fókuszáltan marad nálam és azokkal kapcsolódik, akikkel kölcsönös a rezonancia.
Ehhez nincs szükség a FB értesítésére, sőt még arra, sem, hogy bárki felköszöntsön, mert nem ezen múlik a valódi kapcsolódás. Egyáltalán nem. A szuverén minimalizmusban a csendem most ezt jelezte jó iránynak, hogy még stabilabbá váljon a koherencia bennem.
A minőség mélyebb, mint a mennyiség.
A tiszta határ nem bántó, viszont a túl nyitott és zajos tér kifárasztó.
Ha erre elkezdesz emlékezni valóban, akkor semmit nem fogsz siettetni már az életedben.
Sem az érést, sem a hang megszólalást, sem azt, hogy megszűnjön a csend. Mert rá fogsz jönni a folyamatban, hogy a csend már az új alapműködésed része, és mindig vissza fogsz térni hozzá, ha úgy érezd, hogy túl sok lett a zaj, a hang, vagy pusztán csak élvezni akarod az élet ízét önmagadban.