Na, hát most lehet, hogy meglepődtél, hogy ilyen címmel indítok, de egyszerűen ez fejezi ki legjobban azt, ami a következő sorok közt el lesz rejtve.
Ne rohanj a tükörhöz most és nézd meg, hogy nem változtál-e szakállas bácsivá, inkább olvass tovább, mert most mondom, hogy nem lettél az :D!
Amit olvasni fogsz, azok az én megéléseim. A te hitedet a legnagyobb szeretettel tartom tiszteletben legyen az bármi. A történéseim egy folyamat részét képezték és bátran vállalom minden egyes pillanatát, önmagamat benne, mert nincs mit szégyellnem már sem előtted, sem magam előtt.
De ki is az a szakállas bácsi? Hát gyerekkorom mindent őrző-figyelő-büntetést kilátásba helyező-bűntudatom legfőbb forrásaként létező Istenképe.
Emlékszem, amikor az anyai nagyanyám, Anna mama hogy tanította nekem nyaranta esténként az Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem… esti imát.
Olyan meghitt és jó volt, és az is, amikor alig vártam, hogy a szomszéd faluba elmehessek a mamával templomot takarítani. Igen, be volt osztva, hogy a faluban ki mikor megy takarítani, friss virágot vinni.
Szerettem a templom illatát, nézegettem a képeket, játszottam az udvaron, a nyomós kúttal, még egy kis piros, csillogó bicskát is találtam a fűben.
Azt viszont soha nem értettem, hogy hol van az Isten.
Mindenki úgy beszélt róla, hogy fent. De hol fent?
Meg mindenki mondta, hogy a templom szent hely, mert Isten háza. De akkor miért nem lakik ott és ha nem lakik ott, akkor mi minek járunk oda?
Aztán beirattak hittanra. Laci atyát nagyon bírtam, mert szórakoztatóan mesélte a történeteket, de benne sem Istent láttam, és az elsőáldozás meghitt eseményén meg örültem, hogy a fal mellett kellett a sorban állnom, mert az összeesés határán voltam már a szertatás hosszúságától.
Nem értettem miért eszünk ostyát, hiszen az csak egy vékony olvadós lap, és nem lett semmi változás utána az életemben.
De az egyik legmélyebb élményem a gyónás volt, amikor a hittankönyvben elolvastam és fel is készítettek arra, hogy gyónjam meg a bűneimet.
Fogalmam sem volt arról, hogy 7 évesen mi a fene bűnt követtem el, ha csak azt nem, hogy jó gyerek módjára gyerek voltam, néha feleseltem, huncutkodtam.
Amikor a könyvben felsorolt bűnöket elolvastam, vettem egy papírt és felírtam az összeset, mert gondoltam, ha az Isten tudja, akkor biztos az összeset elkövettem, hát jobb, ha meg is gyónom.
Bevittem a gyóntatószékbe, majd a bevezető, betanult mondatok után elővettem és elkezdtem felolvasni a papnak. Ledöbbent és mosolyogva végighallgatta, majd elmondta, hogy feloldoz a bűneim alól. Úgy jöttem, ki, hogy azt hittem, hogy akkor most már én is szent lehetek, mert az összes bűnömet feloldozták. De csak nem változott semmi a kis életemben.
Majd a bérmálásra készülve kezdtem megunni a dolgot. Azt éreztem, hogy mesélnek, beszélnek, de nem tudtam azonosulni semmivel. Egyszerűen nem éreztem az igazságát az elmondottaknak, és hát mi tagadás képmutatásnak és felesleges időpazarlásnak véltem az egész szertartásosdit. Mivel igazolni kellett a misére járást, galád módon elcsaltam a dolgot és nagytemplom egyik miséjének a végére belógtam, majd sorbaálltam a pecsétért.
Aztán évek teltek el, és huszonévesen egyszer még elsodort az élet templomba, már nem is emlékszem, hogy milyen alkalom volt. Az viszont mély nyomot hagyott bennem, hogy a mise végén a közérdekű információknál egy bizonyos politkai irányultság felé terelték a híveket és arra, hogy kire szavazzunk.
Ott tört össze a korábban is megrepedezett hozott Istenképem.
Akkor meg aztán végképp haragudtam a hittankönyvben és a freskókon ábrázolt, és elbeszélések által elképzelt szakállas bácsira, amikor jöttek a nehézségek az életemben.
Dühös voltam, haragudtam, hogy mit képzel az öreg magáról, hogy ezt teszi velem.
Aztán bűntudatom volt és jött az önostorozás, hogy én vagyok a bűnös és biztos annyi és olyan bűnöket követtem el, hogy most keményen bűnhődnöm kell és örüljek, hogy csak az életemben van pokol, hátha a halálom után majd nem lesz.
Minden valllási hiedelmem felbugyogott és szó szerint megfeküdte a gyomromat.
Aztán jött Buddha, és azt éreztem megment. Az akkori közegben buddhista szertartásokra jártunk, ahol mantráztunk, beavatás volt, szép helyek és megnyugodtam.
De hiába mondogattam el a szertartáson a bőségmantrát, meg avatódtam be, csak nem változott semmi és Buddhára is elkezdtem haragudni.
Maradtak az angyalok és hogy tutira menjek, elkezdtem gyűjteni őket.
A lakásom egyik szekrénye csordulásig volt angyalszobrokkal, a végén már egy fél nap volt a portörölgetés, de csak gyűjtöttem őket megszállottan tovább, hátha majd rájuk számíthatok.
Aztán egy gyertyagyújtogatós, angyalszertartásos estémen hajszál híján felrobban azt egész lakásom. Egy sima mécses, amit az angyalok közé tettem, hirtelen felrobbant és plafonig érő lángok csaptak fel, amik feketére perzselték az egész angyalhad mögötti falat.
Ezután fogtam és az egész csapatot, az összes létező – állítólag szerencsehozó – kis mütyürt, kártyát egy nagy zsákba összerakva elajándékoztam.
Én maradtam csak meg egy majdnem üres lakás.
Nem volt már kire mutogatnom.
Még mindig kísértett a szakállas bácsi képe, hogy mi van, ha rosszul csinálok valamit, mi van, ha bűnös vagyok, hogy milyen gyarló és elítélendő dolgokat követtem el, hogy milyen szerencsétlen döntéseket hoztam és egy lúzer vagyok.
Aztán egyszer csak azt mondta az elmém, hogy mi van, ha nem így van?
Mi van, ha mást akarok hinni?
Mi van, ha nincs kint senki?
Most tovább nem írom azt, hogy hogy kérdőjeleztem meg a korábbi legmélyebb hiedelmeimet az Istenképemmel kapcsolatban, de elindult bennem egy folyamat.
Az egyedüllét, a magány olyan mértékben hatott, hogy kénytelen voltam önmagamba kapaszkodni a korábbi külső, kivetített képek helyett.
Aztán kicsit fellélegeztem, amikor elkezdtem olvasni az Univerzummal kapcsolatos könyvek tömkelegét.
ÁÁÁÁ, gondoltam, na ez már közelebb áll hozzám, de mégis úgy éreztem, hogy csöbörből vödörbe esek.
Más volt, de mégsem. Mert az összes könyv az Univerzumról, mint egy külső valamiről beszélt: majd megsegít az Univerzum, majd az Univerzum adja, majd az Univerzum tudja, majd ráhangolódsz az Univerzumra, majd kéred az Univerzumtól, majd mutatja az Univerzum.
Na, gondoltam, fantasztikus, most ez nem bácsi, hanem valami mező. Hol a fenébe vagyok ebben megint én?
Megint kint van valaki vagy valami, ami majd mint egy szülő felügyel, engedélyez, ad, mutat, vezet meg ki tudja még mit csinál?
Köszöntem nem kértem ebből sem egy idő után, mégpedig akkor, amikor olyan mélypontra kerültem lelkileg, hogy a fájdalomtól zokogva ordítottam, hogy elegem van az összes külső mindenből és én akarom végre eldönteni, hogy mi legyen.
Ott valami megváltozott. Valami felszakadt és jobban lettem. Már a sírástól és ordítástól is.
Ott betaláltam magamhoz. Még csak egy pillanatra, de elcsíptem. Elcsíptem azt az energiát, ami először furcsa volt. És elkezdtem ismerkedni vele.
Ahogy azonnal jobban lettem, azt akartam, hogy még jobban legyek. Nem érdekelt, hogy lát-e a szakállas bácsi és mit szól. Elkezdtem merni keresni és megélni az örömet. Baromi nehéz volt, mert nem erre voltam kondicionálva és az elmém még visszarántogatott nem is kicsit és nem is ritkán. De ahogy elindultam, elindultak a dolgok. Megjelentek dolgok a teremben. És egy hónap után elkezdtem elhinni, hogy ezt én csinálom. Nem más. Tesztelgettem magamat. Ha rosszabb napom volt, olyan dolgok történtek, ha jobb, elindultak a jobb dolgok. Na, gondoltam, ez izgalmas.
Mivel felismertem, hogy az elmémben még sok a régi hiedelem, egy-egyet szép lassan elkezdtem kicserélgetni. Kizárólag olyat, amit képes voltam befogadni, mert ugye tesztüzemben voltam az új valóságomban.
És jöttek az új hiedelmeknek megfelelő tapasztalatok szépen lassan, amivel párhuzamosan pedig kidolgoztam magamból a generációk óta hozott vallási hiedelmeimet.
És ezzel egyidőben megjelent az energetikai dolgok tudományosabb információja is a teremben könyvek, előadások formájában, és kezdett összeállni az a világkép, amiben már csak egy emlékké szelidűlt a szakállas bácsi. Mert már én voltam a világom középpontja, mert már rajtam múlt az, hogy hogy érzem magamat és mit gondolok magamról, másokról és a világról, mert már tudtam irányítani a történéseket és egyre nagyobb rutint szereztem benne.
Aztán szépen lassan emlékké szelidült a felmagasztalt Istenfogalom is, és átváltozott egy végtelen alázattal, hálával és szeretettel vegyített tiszteletté és örömmé, amit érzek a természet, a világmindenség mások és önmagam iránt. Elkezdtem a természetet és önmagamat jobban figyelni és elkezdtem ezáltal meghallani is a hangokat a környezetemben és önmagamban is.
Elkezdtem merni nem csak meghallani, hanem követni is ezeket a hangokat és elkezdtem újra feléledni, mint a természet ahogy tavasszal ébred hosszú téli pihenőjéből.
Befél figyelek már, mert ott lakik minden és mindenki, aki számít, és ami kell ahhoz, hogy érezzem az életet, az áramlást, azt, hogy befolyással vagyok a dolgokra. Nem, nem irányítom, hanem befolyással vagyok rá. Befolyással vagyok arra, hogy hogy érzem magamat, hogy mit szeretnék, de a történéseket nem irányítom, mert abban nem hagynám meg magamnak a tudatszintemelkedést. Ha valamit irányítunk, akkor a meglévő tudatszinten tartjuk magunkat. Befolyással lehetünk arra, hogy mit szeretnénk, de megvan az a belső bizalom, ami természetben kódolva van, a bőségre, a növekedésre, a létezés örömére, akkor merem hagyni, hogy nem kell irányítanom, mert az, aki vagyok úgy fog létezni, hogy köré rendeződnek és összeállnak a dolgok, mégpedig úgy, ahogy a legjobb és ami sokkal jobb, mint ami irányítással és elmekontrollal valaha is elképzelhető.
Szeretettel gondolok gyerekkorom szakállas bácsijára, tudom, hogy ha létezne a világomban, büszke lenne rám. De felnőttem, és most már képessé váltam érzelmileg, lelkileg, mentálisan felelősséget vállalni az életemért, a szavaimért, a tetteimért és ez olyan mértékű szabadságot és erőt ad, ami képessé tett arra, hogy megtanuljak a saját energiámmal, mint a legcsodálatosabb hangszerrel az életemben bármilyen művet eljátszani.
Ma már látlak, téged is és benned magamat. Ma már olyan fizikai teret, kapcsolatokat teremtek, amik emelnek téged és engem is. Mert a növekedés a te kódod is, a szakállas bácsi ott van a TE szívedben is, mert TE vagy az!
